Még mindig rajta van a bokámon az a színes sodort fonál, amit egy szenegáli sráctól kaptam a toszkán tengerparton még októberben, és ami azóta is minden egyes nap emlékeztet arra, hogy milyen szentimentálisan élvezetes volt beutazni Olaszországot egy hátizsákkal és egy ukulelével szinte pénz nélkül – nyilván amikor még nem volt teljes állásom Budapest belvárosában.. (amit persze azóta jobban megszerettem, mint gondoltam volna). De azért egy ilyen utazás után már nem nagyon bírok megülni a fenekemen, így ha van egy szabadnapom, rögtön a legnagyobb turistájává válok a saját városomnak; képes vagyok egész álló nap a belvárosban mászkálni, újabb helyeket felfedezni, kirándulgatni, a Dunaparton verset tanulni vagy éppen a Gellért-hegyen festeni.
És ezért amikor megláttam egy végigdolgozott januári hónap után a februári beosztásban a nevemnél az öt darab üresen díszelgő sort egymás alatt, szinte már tudtam, hogy biztosan repülőre fogok szállni. Kb bárhová, csak el. Egyedül annyi volt a kitétel, hogy ne legyen drága a repjegy és jó legyen az idő.
Pénteken 17:30-ig dolgoztam, 18:00-ra pedig már meg is volt a célállomás; megvettem a jegyet, be is csekkoltam, megvolt a beszállókártyám. Tehát viszonylag gyorsan ment a dolog.
Habár a legjobb sztorik a “csak oda” jegy megvásárlásával kezdődnek, most a visszautam időpontja is megvan, de azért csak túltettem rajta magam…
Vasárnap reggel nyilván a Madalban kezdtem, mindig itt iszom a kávém(haha), ígyhát most is felkaptam egy jó kis lattét és átsétáltam a Deákra, ahonnan a shuttle busszal fél órán belül a reptéren voltunk. Megreggeliztem, majd felszálltam a gépre. A repülés számomra minden alkalommal egy hatalmas élmény, képes vagyok az egész úton keresztül csak kifele bámulni az ablakon át tátott szájjal és teljesen belemerülni a hegyek, a felhők és a végtelen tér látványányak tökéletes időtlenségébe.
Ha backpackingeltek, érdemes a lehető legkevesebb cuccot vinni magatokkal egyetlen kényelmes hátizsákban;
1.) ne legyen nehéz és ne érezd azt, hogy cipelni kell (enyém most kb. 4kg mindenestül)
2.)legyenek szabadok a kezeid
3.) jó, hogyha magaddal tudod vinni a gépre, így nem kell feladni semmit, várakozni sem kell érkezéskor a csomagodra és mindig nálad van mindened
4.) hidd el, hogy nem lesz szükséged minden napra külön “szettre”, annak fogsz örülni a legjobban, ha simán belátható, hogy mi van nálad, és ez összesen néhány kényelmes(!) ruhadarab, amit az időjárásnak megfelelően jól tudsz kombinálni. Minél kevesebb a cuccod, annál szabadabb vagy. Nem kell mindenből pót, ha pedig valami mégis nagyon hiányozna, max veszel egyet.
Plusz még egy tanács: ha szerettek fotózni és van is jó gépetek, azt viszont megéri magatokkal vinnetek. Sajnos én sokszor lustaságból csak iPhone-nal lőttem képeket, ami DSLR-hez képest kaputelefon minőség…
Ez a hostel szerintem a lehető legjobb választás itt Palermóban; viszonylag olcsó, modern, reggelit is kapsz, egész nyugodt környéken van, közel vannak a piacok, a látványosságok, a vonatállomás, jófejek az emberek és az egész apartmannak nagyon hangulatos atmoszférája van.
Érkezésem után megkaptam a várostérképet, hogy mi merre van, és mivel a hónap első vasárnapja van, így – legnagyobb örömömre – az összes múzeum ingyenesen látogatható. Otthon már kinéztem a Galleria d’arte moderna-t, ami ráadásul 200m-re van a hosteltől.
Nem minden nap fürödhet az ember a dél-olasz impresszionizmus édes színkavalkádjainak néhol neobarokk ízjegyekkel fűszerezett tökéletes harmóniájában. Ezek az olaszok azért értenek az ilyen dolgokhoz. (Bár pl. Bolognában a Mambo nem jött be.. néha már túltolják a kortárskodást.) Na mindegy, ez viszont ténylegesen zseniális volt, ráadásul a másik kiállításon pedig Henri Cartier-Bresson fotóit nézhettem végig, akit ugye talán a huszadik század öt legjelentősebb fotósa egyikeként ismerhetünk (Robert Capa-val egyetemben). A hangsúlyt a valóságra helyezték, céljuk a világ és a háborús időszakok szörnyűségeinek és nyomorúságainak vizuális ábrázolása. A realizmust a professzionalizmussal és igényességgel ötvözték, ettől lesz az egész olyan őszintén szívszorító.
Késő délután a városban mászkáltam és pisztáciás arancinét ettem a Via Román. 
Este megismerkedtem a hostelben lakókkal, ahol a banda elég international, majd kiültünk a térre egy finom sörre, ahol ilyenkor a kellemes tavaszi estéken összejönnek a helyiek, jó hangulatú élőzenére táncolnak, esznek-isznak – mert ugyanis itt az a szokás, hogyha fogyasztasz a kocsmában, akkor vendégük vagy egy svédasztalos szicíliai meleg vacsorára. Ettünk csicseriborsós kölest, gombás üvegtésztát, kukoricás rizottót, párolt spenótot, karfiolt, és volt még mindenféle tészta és csülök. Igen, elég kedves.
