Annyira szükség van a nehéz időszakokra. És annyira más, mióta ezekre nem úgy tekintek, hogy valami félrement, és valamit máshogy kellett volna, hanem úgy, mint egy normális folyamatra. Ami nem csupán normális, de szükséges és elengedhetetlen. Ez számomra az egyik legfontosabb felismerés, rengeteg szorongást spórolok meg vele.
Bármennyire is szarul érzem magam közben, az objektív énem, akiről már írtam itt, folyamatosan tisztában van azzal, hogy ez most így rendben van. Folyamatosan kommentálja a megéléseimet, és ha például meg vagyok győződve arról, hogy egy mekkora szerencsétlen vagyok, és semmi sem megy úgy, ahogy kéne – ebbe a szóba most hadd ne is menjek bele, mennyire abszurd, mennyire értelmetlen…, na de ő akkor is tudja, hogy pár nap, 1-2 hét, és fel is oldódik belőlem minden önmegvetés. Tudja, hogy mindez normális, mindenki átéli időről-időre, felesleges annyira magamra venni.
És azt is tudja, hogy ezeket az állapotokat fel lehet fogni gyakorlóterepnek. Könnyű rendben lenni akkor, amikor jól mennek a dolgok. De nem könnyű akkor, amikor úgy érzem, minden összedől. Ezért ilyenkor kedvesen nevetni szoktam magamon, hogy na, ha ennyire tudatosnak tartod magad, akkor hajrá, most lehet megmutatni. Haha.
És itt jönnek be olyan eszközök, amikkel a lehető legtöbbet hozhatom ki a nehéz helyzetekből. Rákapcsolhatok a tudatosságra, és megnézhetem az adott helyzetet, hogy mi is történik, és hogy nekem ebben most mi az, amit meg kell lépnem. Mit tudok ebben fejlődni. Merthogy minden egyes nehéz helyzetben van döntés, és mindig lehet a fejlődés mellett dönteni. Ehhez az a fontos, hogy túl tudjak lépni az érzelmeimen, és az legyen a szándékom, hogy rátaláljak a fejlődés lehetőségére.
Az érzés mindig jelez valamit. Számomra ez lett elsőrendű, nem az, hogy világvége hangulatban sírjak a sarokban. Mint minden kérdésben, itt is a végtelen inspirál, tudom, hogy nem csak mögöttem van út, de előttem is. Éppen ezért nem szabad engednem, hogy annyinál megálljak, hogy valami fáj, hogy valami rossz érzés. Pazarlás lenne ilyen erős érzéseket csak úgy elengedni. Nulladik lépésként szuper, ha felismerem, hogy mit érzek, de ha már adott egy ilyen helyzet, akkor használjam ki. Így van, ki kell használni minden nehéz helyzetet. Mert vannak dolgok, amiket csak nehéz helyzetekben tudok elsajátítani, megfejlődni.
Így az érzés felismerése után még két ponton szoktam végigvezetni magamat. Először is megkérdezem magamtól a kedvencemet, mégpedig azt, hogy miért? Miért érzem ezt, miért esik ez vagy az rosszul? Itt a legfontosabb – amiről mindig írok – hogy őszinte legyek magammal. Nincs kedvem tüneteket kezelgetni, ezért a legjobb tudásom és legőszintébb megérzéseim alapján válaszolok. Ja, ezt a részét írásban, ofkorsz. Ez segít rendszerezni és letenni a gondolataim. Ha ez megvan (most itt úgy tűnik, mintha ez a folyamat egy sallalala egyszerű elfoglaltság lenne, de hadd nyugtassak meg mindenkit, hogy nem az, viszont elég kemény és kegyetlen) Na tehát, ha ez megvan, akkor jöhet az aktív cselekvés. A tényleges lépés, amit meg kell tennem. Ez megérik bennem, érezni fogom, hogy mit kell megfejlődnöm, ám néha iszonyú lassan történik mindez, van, hogy többkörösek, és hónapokig kell foglalkoznom bizonyos témákkal, több mélyrepülést is meg kell élnem egyes dolgok miatt.
Azt hiszem, egyre türelmesebb tudok lenni magammal, és el tudom fogadni, hogy nem tudok mindent megoldani egy nap alatt, bármennyire is odateszem magamat. Ezek sokkal, de sokkal összetettebb folyamatok, amik hetek-hónapok alatt bontakoznak ki, majd be kell érniük, miközben sokat foglalkozok velük, egészen addig, amíg – nálam így szokott lenni – el nem érkezek egy pontig, ahol mintha egy csettintésre vége lenne. Konkrétan úgy tűnik, mintha egy pillanat alatt engedném el. Pont olyan érzés ez, mint mikor paradicsomot termesztek, hónapokon keresztül teszem bele a munkát, majd augusztusban, mikor hozzáérek az egyik érettnek tűnő, piros parihoz, a kezemben marad. Itt már erőt sem kell kifejteni, egyszerűen csak kész, és ez egyértelmű.
Mostanában rengeteg az életemben az ilyen élmény, amiben meggyőzött a türelem, a várakozás, a lassúság, így egyre többször és mélyebben fogalmazom meg magamnak, hogy slow down. De hogy úgy tényleg. És tényleg nem sietek sehova. De hogy úgy tényleg nem.
Annyiszor volt olyan, amikor valamire rámondtam, hogy lassan csinálom, és el is hittem. Csakhogy közben olyan sebes erővel gázoltam bele a dologba, hogy így visszanézve nagyon csodálkozom, hogy hogyan verhettem át magam ennyire könnyen. Éppen ezért, nekem most jó ezt gyakorolni, hogy tényleg lassan haladjak, megélve minden pillanatot, jót és rosszat is. Sőt, egy ideje azt érzem, hogy számomra valahol az élet lényege is ebben rejlik.
(foto: Oregon, USA, 2023)
