Hogy a fókuszomat fejlesszem, azt gyakorlom, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzak. Ez annyit jelent, hogy amikor írok, akkor írok; amikor dolgozok, akkor dolgozok; amikor eszek, akkor eszek; amikor pihenek, akkor pihenek; és amikor alszok, akkor alszok. A mindennapi tevékenységek különválasztása apróságnak tűnik, ám számomra ez az egyik kulcs.
Túl vagyok olyan időszakokon, amikor bármelyik feladatomba is kezdtem bele, mindig elfogott a szorongás, hogy mással kéne foglalkoznom. Sok dolgot kellett csinálnom, ezért nem voltam képes egyet kiválasztani, amivel haladhatok, hisz ha egyet választok, akkor tíz másikkal nem foglalkozok, amit nem tudtam elviselni, hisz annyi volt a teendő. Így összemostam hát mindent, shifteltem egyik feladatról a másikra, mondván, hogy akkor én most mindennel haladok egyszerre.
Valójában így viszont nem foglalkoztam semmivel. Én legalábbis akkor tudok a legjobban haladni, hogyha engedem magam belemélyedni egy-egy feladatba, témába, munkába, ha száz százalékkal benne vagyok egy folyamatban. Amihez az szükséges, hogy kizárjak minden mást, ehhez viszont sokáig nem volt meg a bizalmam, hisz nem szeretettem elveszteni a lehetőségeimet – beragadt nálam az, hogy mindig, minden lehetőséget meg kell tartani. Ez viszont, mint kiderült, számomra nem a szabadságot hozza el, hanem meggátol a haladásban.
Úgyhogy dönteni kell valami mellett, lemerülni, elmélyedni – távol kerülni a hullámok vad zajától.
Ezt sok mindenben érzem, hogy annál jobb, minél inkább tudok vertikális irányban tágulni, és az időérzékem is ennek függvényében változik. Ez igazából a jelen megélésének mélységéről szól, de erről majd írok egy külön bejegyzést.
Természetesen a pihenésre szánt időt volt a legnehezebb tisztán tartani, nem is voltam képes rá. Pihenés közben is tovább ingereltem magam, ténylegesen kikapcsolni képtelen voltam. Szabadúszóként, egyéni vállalkozóként ez talán az egyik top skill, amit el kell tudni sajátítani, hogy mind a száz százalékommal el tudjak engedni mindent. Ez nekem hosszú évek munkája volt, és nyilván a saját káromon tanultam meg.
A fókuszom fejlesztéséhez hozzátartozik, hogy mindent ott csináljak, ahol a helye van. Ne ebédeljek a munkaasztalomon, az ágyban, és ne telefonozzak pl a konyhaasztalnál vagy az ágyban. Annyira egyszerűnek tűnik, de mégis, ha visszatekintek az elmúlt éveimre, simán beültem pizsamában a laptop elé dolgozni, mellettem a reggeli kávém, közben meg intéztem az emaileket, fogadtam real-time az üzeneteket. Ha még nem is vagyok teljesen profi a tevékenységeim szétválasztásában, ezt legalább már nem így csinálom.
Egyszer falat festettünk mindenféle színekkel. Emlékszem, hogy ekkor találtam meg a tökéletes analógiát arra, hogy merni kell az életem részeit szétválasztani. Azt tapasztaltam, hogy habár rengeteg színünk volt, valamiért mindig egységesíteni akartuk a falat. Ha felkerült egy különböző szín, akkor picit rámentünk egy másik színnel, hogy ugyan, ne lógjon már ki annyira, meg mindenhol legyen mindenféle szín, így lesz nagyon szép a végeredmény.
Hát nem így történt. Megnéztem két órával később, távolabbról, és az egész egy nagy, jellegtelen szürkésbarna paca lett. Nem értettem, hova tűnt az a sok szín, amit felfestettünk.
Ha mindent egyszerre akarok csinálni, akkor ugyanez történik velem is, könnyen egységesedik minden, ami végülis szürke.
És az okostelefon nem tudatos használata is ezt teszi velem. Ha egész nap nálam van, és én időről-időre rápillantok, mindent egységesít, lapossá tesz, hisz nem tudok elmélyedni egy tevékenységben igazán. Ha éppen csak ránézek, máris visszahoz a felszínre, csupán annyival, hogy a csillogó, színes kijelző eszembe juttatja, hogy bármikor stimulálhatom magam – ami máris stimulál.
És habár a fókuszt felépíteni sok idő, lerombolni egy pillanat. És mivel kreatív munkát végzek, így ezután pláne nehéz visszatalálni ahhoz a flow-hoz, amiben a legjobban tudok alkotni.
Amikor el van téve a szekrénybe, sőt, a reggel első óráiban be se kapcsolom, akkor visszatérnek az életembe a különböző színek, van tér új gondolatoknak, egy egészen új emberré válok. Amikor nem nyomom el magam kívülről impulzusokkal, akkor belülről indulnak kifelé az új ötletek. Sokkal kreatívabb vagyok, a figyelmem és a memóriám pedig érezhetően jobb. Bárkivel beszélgetek ezekről, vagy olvasok a témában, mindenki hasonló élményekről számol be.
Idén már nagyon tudatosan figyelek erre. Védem magam, hisz önmagam állandó stimulálása hosszútávon kisüti az idegrendszerem, amitől egyre gyengébben tudok funkcionálni, és egyre kevésbé köt majd le a való világ lassabb folyása. Sok erőt és tudatosságot igényel, de elképesztően fontos, hogy időről-időre visszalassuljak egy természetes szintre, s még azelőtt megálljak, mielőtt muszáj lenne.
És a legnagyobb felismerés az volt, hogy számomra nem azt jelenti a slow life, hogy egész nap egy fa alatt meditálok. Nem kell teljesen leállni mindennel, sőt, pörögni is lehet. Annyi a lényeg, hogy egyszerre egy dologgal foglalkozzak, és mélyedjek el benne. Ha írok, akkor írjak; ha dolgozok, akkor dolgozzak; ha eszek, akkor egyek; ha pihenek, akkor pihenjek; és ha alszok, akkor aludjak. Nekem ez a célom a mindennapokban, és ez így nagyon jó.
(fotó: Redwood National Park, CA, USA, 2025)
(alább fel tudsz iratkozni hasonló témákért)
