Ez a kisváros Palermótól 60 km-re fekszik keletre. Vonattal gördültem át, miközben gyönyörű kilátás nyílt jobbra a hegyekre, balra pedig a tengerre. Ebben nagyon hasonlított Liguriához – ami engem mindig a legjobb kirándulásaimra és túráimra emlékeztet – úgyhogy nehéz lett volna rögtön nem beleszeretni a tájba.
Azért örülök, hogy most nem a főszezonban utazok, mert így az 1 m²-re eső külföldiek száma igen alacsony, így sokkal inkább megragadható a város igazi hangulata. A helyiek ráérősen sétálgatnak a mediterrán kisváros egy-egy történelmi korszakát felidéző épületei között a délelőtti napsütésben, miközben egymással beszélgetnek, látszólag nem sietve sehová.. Minthogyha itt nem is létezne az idő – vagy legalábbis megállt volna valamikor réges-régen – és azóta legfeljebb csak történeteket hallanak északról, melyekben ez a fogalom szerepel.
A Piazza del Duomo, mely annyira jellegzetes a dóm, a pálmafák és a város fölé magasodó szikla hármasával:
A hatalmas faajtó résnyire volt nyitva, s egy hangosat nyikorgott, amikor beléptem. Ezután újra mozdulatlan csend telepedett a hideg, kőillatú dómba. Rájöttem, hogy honnan ismerős ez a hely; valahogyan így képzeltem el Ken Follett Katedrálisát. Monumentális, ám mégsem kihívó, s ezzel a jóleső szimmetriával olyan sok száz évvel ezelőtti egyszerűséget áraszt magából… és ahogyan az égbenyúló oszlopokon nyugvó csúcsozott boltívek finoman elválasztják az oldalhajókat a fő résztől; a fagerendás mennyezet hétköznapisága, a szobrok és a festmények hiánya mind-mind egy tökéletes középkori katedrális arcát tárják elénk. 
A városban sétálgattam még 1-2 órát, néhol már olyan szűk kis utcácskákban, hogy plusz még egy arancino előző este vacsorára már necces lett volna…
Az utcákat mandarinfák, kaktuszok, pálmák, mindenféle zöld növények és fák teszik még barátságosabbá:
éés a kedvenc képem:
Szinte mindenki motorral jár, amihez hozzá kell szokni, főleg, hogyha azok a sztereotípiák élnek benned, hogy a motorosok csak azért járnak motorral, hogy elrabolhassák a táskád…
Lementem a tengerhez, ahol ilyen háztömbök húzodtak végig a parton:
Jóga mindenhol:
sütkérező cica:
Nagyon szép kis homokos partja van, a víz tiszta, (úgyhogy nyáron általában tele van turistával..)
A térről felnézve is nagyon megtetszett már az a szép nagy hegy a város fölött (La Rocca), így elindultam felé. A csúcsra egy darabig lépcsők vezettek,
majd később élénk zöldek és színes virágok rétjein keresztül haladt felfelé az út. Az idő végre szuper volt, a Nap melegen sütött és nagy szélvihar tombolt, pont, ahogyan szeretem.
A hegy tetején egy középkori vár kőfalainak romjai találhatók, melyet körbesétálva 360°-os panoráma nyílik a hegyekre, városokra,
és a végtelen messzeségekig elnyúló mélykék tengerre:
Piazza del Duomo felülről
szeretek elveszni az ilyen szűk sikátorokban:
A hegy másik oldalán – szintén letűnt romok közt – találtam egy szimpatikus kis “tetőteraszt”, 
és kiültem oda élvezni a napsütést.
A városba visszatérve konstatáltam, hogy itt ténylegesen igen széles időintervallumban létezik a szieszta – még télen is – hogy 3 és 7 között nem igazán kaphatsz semmit, és a délelőtti pezsgést felváltja valami nyugodt üresség az óváros macskaköves utcáin. Így egy jó fél órát keringtem még a városban, mire találtam végre egy kis helyet, ahol vehettem egy paninit és egy olyan igazi jó szicíliai presszót.:)
Szuper volt, hogy velem tartottatok ebben az 5 napban, remélem tetszett, mert tervezek még folytatást…:)
…de mostmár hazamegyek és visszaállok a pult mögé, úgyhogy gyertek kávézni!
