Abban már egészen biztos voltam, hogy ha rajtam múlik, akkor nekem nem lesz meg az a “tipikus Róma-élmény”, nem fogok pózolni a Colosseum előtt stílusos ruhákban, nem lesz mosolygós-hunyorgós szelfim a Trevi-kút előtt, de még csak hosszú perceket és órákat sem fogok sorban állni, hogy jól körbegyönyörködhessem a kihagyhatatlan nevezetességeket, amikért ellátogatunk Rómába. Egyszerűen nem mozgat meg ezeknek a köröknek a lefutása, úgyis több ezren megteszik nap mint nap, így az egység szellemében azt érzem, hogy ezt letudják helyettem is.
Mindezek mellett már tavaly is állandóan kerestem a választ, hogy vajon miért is szeretek utazni, mi az, ami a legtöbbet tesz hozzá az élményekhez, amitől azt érzem, hogy állandóan úton lennék. És ez pedig szépen-lassan egyértelművé vált, hogy nem más, mint az emberek azok, akik képesek egy adott utat, egy napot vagy akár csak egy estét is felejthetetlenné varázsolni. Nem lehet elégszer megtapasztalni, hogyha képes vagyok kilépni a média bűvköréből és nyitott lenni mindenki felé, akkor kiderül, hogy az emberek alapvetően jók és őszintén örülnek, ha segíthetnek. Ezért is határoztam el magam a couchsurfing és a stoppolás mellett, és hogy felrúgjam a betanult normákat, miszerint ne bízzunk meg idegenekben. Nyilván nem naívnak kell lenni, de nem szabad félni az emberektől. Lényegében ugyanazok vagyunk legbelül, ráadásul azt fogod visszakapni, amit te sugárzol feléjük, úgyhogy így meg is lehet szerezni a kontrollt mások hozzád való viszonyulása felett.
Oké. Tehát a délelőtött a parkban töltöttem, ücsörögtem az árnyékban, miközben nyári szellő simogatott; így egészen elviselhető volt a hőség. Még előző nap mondta Giancarlo, hogy ma már mehetek hozzá, így írtam is neki, és ezzel úgy le is tudtam a szállás dolgot. Délután megéheztem, úgyhogy otthagytam a hűs parkot és újra a külvárosi betontenger ontotta rám a forróságot. Ezenkívül csak és kizárólag erre a napra valamit összeszedtem és egész nap fújtam az orrom, beszélni is alig tudtam, meg olyan nyomott is voltam. Egyetlen kis helyet találtam furcsa arcokkal, ahol egy igen rossz szendvicset és sütit ettem elég drágán, de nem volt nagyon más választásom, a mobilnetem tovaszállt, sétálgatni pedig ebben a száraz, tikkasztó meleg időben képtelen voltam. Közben pedig a pénzem is elfogyott, bankot pedig nem találtam semerre, összesen néhány cent csörgött a hátizsákom mélyén. Ezután úgy döntöttem, hogy visszamegyek az erdőbe és majd csak estefele megyek be a centrumba, ahol majd aludni fogok, addig pedig itt maradok és újratöltődök.
Közben küldtek egy sms-t, hogy a netem elfogyott, de rendelhetek, szóval megvettem még 1Gb-ot, ami kegyetlenül rá is ébresztett, hogy 4G nélkül szinte kivitelezhetetlen lenne ez az utazás… ez az érzés egyre erősödött, mivelhogy nem aktiválódott rögtön (csak másnap..), azaz még mindig net nélkül voltam, ami egyre inkább zavart, mert még nem kaptam biztos választ az éjszakát illetően, és ha nem megint nem jönne össze, akkor újabb host-ot kéne keresni. Még szórakoztam egy ideig a telefonom ki-be kapcsolgatásával, hálózatváltásokkal, de semmi eredmény. Mindeközben szédületes gyorsasággal merült a telefon akksija is, ígyhát feldugtam a powerbank-ra, ami töltött rajta 2%-ot, aztán az is felmondott.. A mobilnetet illetően eszembe jutott, hogy sms-en keresztül is meg lehet rendelni, ami végül sikerrel is járt, néhány percen belül 1gb friss, ropogós 4G-m volt. Mindeközben az idő persze észrevétlenül haladt tovább, este 8 órára úgy találtam, hogy megint nincs hol aludnom, de most legalább még a telefonom is 1%-on van és kint vagyok a város peremén… Így keringtem egy darabig teljes döntésképtelenségben. Talán a legésszerűbb lett volna az előző host-nál maradni éjszakára, mivel nem vagyok messze a lakástól, úgyhogy végül írtam neki, de mondta, hogy nincs jelenleg otthon, csak később ér haza, ami igazából megkönnyebbülés volt, mert egyetlen porcikám sem kívánt visszamenni, előbb aludtam volna a parkban is..
Közben folyamatosan tartottam a kapcsolatot azzal a finn lánnyal, akivel nagyon jóba lettem a CS-táborban, mert ő most érkezett meg a városba és egy srácnál lakik – akinél már aludt februárban is – de már ő is épphogy egy extra fő, úgyhogy engem nem tud fogadni. Ez idő alatt végig 1%-on volt a mobilom, nem tudom, mi tartotta benne ennyi ideig a lelket, de még vagy 20 percig bírta. Nem nagyon találtam bármi helyet is, ahová be tudnék ülni telefont tölteni, inkább csak sétáltam 100 métert egy irányba, majd vissza, ezt még elismételtem néhányszor, egyszer még egy motoros fuvart is intéztem magamnak a centrumba a piros lámpánál, aztán visszamondtam, mert nem lettem volna sokkal előbbre. Kilenc óra körül aztán megláttam egy kis éttermet, ahová bekértem magam, hogy használhassam a konnektort, és újból elkezdtem kiküldeni az üzeneteket. Kb. 2 óra után ezt nagyon meguntam, nem kaptam érdemleges válaszokat, így 11-kor elindultam a park felé. Ekkor írta Annukka, a finn lány, hogy mennek egy hajóra bulizni, menjek én is, aztán majd lesz valami. Belegondoltam, hogy igazából nem veszthetek semmit, Nápolyban már szereztünk így helyet, tehát talán így járok a legjobban. A telefonom legalább már töltve volt, megnyitottam a térképet és elindultam egy random hajós bulira a Teverére, hogy majd lesz, ami lesz. Másfél órás külvárosi séta után érkeztem el a folyóhoz, ahonnan már egyszerűen csak követtem, hogy honnan szól a rockabilly, és meg is találtam a Lian Club gőzhajót, ahol sikeresen összetalálkoztam a többiekkel.
Táncoltunk 1-2 órát, majd mikor ők indultak haza, Alex, a hostjuk mondta, hogy najó, menjek én is +2. személynek, majd odaadja nekünk a szobáját, és ő pedig majd alszik kint a kanapén.
Így aztán szerencsésen megint ágyban aludhattam, ráadásul több órát, mint amennyit gondoltam, hogy fogok. Ennélfogva másnap kipihenve néztem elébe az új napnak, sőt, szívesen is töltöttem az éjszakát a szabad ég alatt néhány nápolyi rockerrel.
