Meleg szellő simogat, tökéletes nyári este van. Kint ülök a teraszon. Körbevesz a zöld, csicseregnek a rigók, a fecskék, s nemsokára beindulnak a kabócák. A lila, rózsaszín és narancssárga virágok szinte világítanak a halványuló fényben. Jól magukba szívták a Nap forró sugarait, s most élénk színekkel ragyognak felém. Könnyű a levegő. Ülök szeretett laptopom előtt, és írok. Ez számomra a teljes idill.
Évekkel ezelőtt őrületesen vágytam erre. Olyan helyen élni, ahol a szabad levegőn ücsöröghetek nyugodt estéken, és írhatok egy olyan laptopon, aminek az akksija sok órán át bírja, ó, igen, hogy ne kelljen hosszabbító. Megmagyarázhatatlanul vonz ez a hangulat a mai napig.
Minden egyes alkalommal, mikor ide kiülök, elképesztően hálás vagyok. Nem tudom megszokni, és nem is akarom. És a megszokás kérdése kulcsfontosságú. Az ember előbb-utóbb mindent megszokik, a jót is, a rosszat is. Sőt, még a nagyon jót is, s a nagyon rosszat is. Idővel unalmas rutinba fordul át minden, még az is, ami a kezdetekben csodálatos örömet és izgalmat okozott. És pont itt van a lényeg.
Nagyon szeretek vágyni dolgokra. Olyan erőteljesen lehet érezni készülődés, tervezés közben pl egy utazást. Vagy egy álmot, legyen az bármi. Szinte jobban át lehet érezni, mint amikor az ember már elérte. És ezt az érzést meg kell tartani, őrizni, védeni. Ehhez tudok visszanyúlni akkor, amikor épp nem értékelem azt, amim van.
Ha beszélgetnék az öt évvel ezelőtti önmagammal, elkerekedett, csillogó szemekkel, és tátott szájjal hallgatna, hogy mennyi minden sikerült, amire ő olyan nagyon vágyott. És nekem ezek már a mindennapjaim, nem feltétlenül sikítozok örömömben a nap minden percében amiatt, mert főállásban kreatív szabadúszóként dolgozhatok – hisz elég kemény évek vezettek idáig, és sokszor még mindig ennek a nehézségeiben veszek el – ám az öt évvel ezelőtti önmagam azt megtudván, hogy évekkel később ez össze fog jönni, teljesen bepörögne, futkosna a lakásban, és hangosan éljenezne, hogy igen, igen, igen, erre vágyok, ezt akarom!!!!
Na és ebbe az érzésbe kell tudnom visszakerülni, újra és újra ebben az érzésben elmerülni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megszokjam az életemet, hogy alapnak vegyek olyan dolgokat, amik éveken át csak álmok voltak, és rengeteg munka, önmunka árán végre a valóságom részei. Úgy kell tudnom érezni, olyan erővel, mint mikor még nem volt meg mindez.
Számomra ezt jelenti az életem romantizálása. A régi vágyódásaim erőteljes érzéseit behozom a jelen valóságába, ide, ahol már elértem őket. Ezt gyakorlom az életem minden területén, hogy annak ellenére, hogy már elértem valamit, tudjam érezni azt is, hogy egykor mennyire vágytam rá.
Az ember magától ritkán tekint úgy magára, hogy wow, micsoda eredményeket értem el, mennyi minden sikerült. Minden természetessé, megszokottá válik, mialatt elérjük, amit akartunk. Az élet romantizálása ezzel ellentétben a folyamatos frissesség, lédússág, juice biztosítása, a jelenlét gyakorlása, egy ráébredés, hogy mennyi minden megvalósult. Egy külső szemlélőként, sőt, a régi énem szemével tudok ilyenkor a munkámra, az életmódomra, a megvalósult projektekre, vagy akár egy nagyon jó kapcsolatra tekinteni.
Ez számomra az élet igazi megélése, a jelenbe való belemélyedés.
Sokáig élt bennem az erős vágy, hogy szabadúszó legyek, és amíg ez csupán egy távoli vágy volt, addig azt láttam, hogy mennyire király annak, aki már szabadúszó. Én akkor még semmit nem tudtam erről az életformáról, csak azt láttam magam előtt, hogy szabad valami, az nekem való. Ám most, hogy én is az vagyok, egyrészt látom és tapasztalom ennek az életformának a terheit, nehézségeit, másrészről pedig megszoktam, és következő álmokat dédelgetek. Erre vagyunk trenírozva, hogy mindig a jövőt nézzük, és a jelennel csak akkor foglalkozzunk, ha valami rossz. Ám egy külső szemlélő könnyen észreveszi, hogy valójában a jelenben is mennyi mindenem van. Azért is persze, mert nem a nehezét látja elsősorban – én is így láttam anno másokat. Viszont érdemes nekem is megtanulni külső szemmel magamra tekinteni, és nekem sem elveszni a nehezében. Erről már írtam korábban, más kontextusban, de a konklúzióm az, hogy az objektív én (a külső szemlélő) kifejlesztése önmagunkban ezen a téren is szuperhasznos.
Hasonló történet, hogy pár hete, egy kellemes nyári szerda estén, egy tök produktív, kreatív nap után lementem a boltba, és nem szoktam, de akkor vettem egy multivitamin gyümölcslevet. Egy olyan gyümölcslevet, amit régen, otthon csak különleges alkalmakkor ittunk, és én pedig gyerekként ennél sokkal többször vágytam rá. Csorgott a nyálam, s rátapadt az ínycsiklandó, élénk színű gyümölcsillusztrációkra a szemem, valahányszor elcsoszogtam mellettük a boltban.
És néhány hete, ezen a szerdán, mikor sétáltam ki gyümölcslevemmel a boltból, megszállt az érzés, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy van munkám, keresek pénzt, és meg tudok magamnak venni egy gyümölcslevet. Tudom, ez csak egy gyümölcslé, de ez egy olyan gyümölcslé, amire a 8 éves kislány énem iszonyúan vágyik, de túl drága, így egy szimpla hétköznapon nem is gondolhattam komolyan, hogy szabadna ilyet venni. Ez mutatta meg számomra a különbséget gyerek és felnőtt között. Irigyen figyeltem őket, a felnőtteket, hisz nekik már van saját pénzük, munkájuk, és lehetőségük, hogy akkor vegyenek gyümölcslevet, amikor csak akarnak.
És miközben sétáltam hazafelé a sárga lámpák fénye alatt egy lenge ruhában kezemben a gyümölcslevemmel, átéltem újra ezt a kislánykori érzést, hogy mennyire vágyok már felnőni, hogy akkor vegyek magamnak gyümölcslevet, amikor csak akarok. És átéltem azt is, hogy ezt én most már megtehetem. A régi vágy érzésével itattam át a jelent, és így vált tökéletessé. Egy régi vágy és annak a jelenben való megvalósulásának tudatos összehozása térben és időben, és ennek az egésznek az élvezése. Számomra ezt jelenti az élet romantizálása.
Nem arról szól, hogy mindig minden szuper, és hogy glamúrban áznék a mindennapokban, hanem hogy néha megállok, és pár perce átélem a megvalósult álmokat. És engedem magam mindezért hálásnak lenni. Sőt, még el is ismerem, hogy bizony, szép volt, szép munka. Ez engem nagyon feltölt.
Rengeteg erő van abban, hogyha sokáig vágyok valamire, és aztán végre, sok év után megszerzem. A vágyban rengeteg erő van. És ezt használni kell. Elmélyíteni általa a jelent.
Ezt tudatosan is használom, bizonyos dolgokat jó időre megvonok magamtól, hogy ezzel tengernyi energiát generáljak. Aztán, amikor visszavonom a megvonást, és pluszban behozom a közben megélt vágyódás érzését is a jelenbe, az nekem 10/10. Egy elképesztő hajtóerő és belső stabilitás.
(fotó: Crater Lake, Oregon, USA, 2023)
Ha te is azt érzed, hogy az élet több, mint összefolyó mindennapok szürke masszája, ha a berögzült válaszok helyett mersz kérdezni, kételkedni, és a kereteken kívül gondolkodni, akkor jó helyen vagy!
IRATKOZZ FEL (görgess lejjebb), és én minden vasárnap küldök neked egy emailt a friss írásaimmal emlékeztetőül, hogy élhetsz egy szabadabb életet.
