Egy számomra elképesztően fontos felismerésről írok most. Talán a legfontosabbról.
Sosem volt célom, hogy pipálgassam az egyetem-munka-házasság-ház–gyerek “biztonságot adó” listáját. És ahogy telik az idő, egyre inkább érzem azt, hogy így önmagában tényleg mennyire nincs ennek semmi értelme. Számomra. És őrületesen nagy szabadság az, hogyha minden társadalmi elvárás ellenére merek az én saját értékrendem alapján élni.
Szeretem és fontosnak tartom a kereteket, a rendszereket, ám akkor, hogyha ezeket magamnak szabhatom. És aztán szabadon átszabhatom őket. Sokat írok arról, hogy minden rendszernek van lejárati dátuma, de legalábbis van egy best before, és valójában arra kell késznek lennem, hogy felismerjem, hogy mikor kell változtatni, és egy új rendszert alkotni. Vagy egy ideig rendszer nélkül létezni. Ami amúgy szintén egyfajta rendszer.
Sokáig a mindenem és legfőbb boldogságom a kemény önfegyelem gyakorlása volt, és elképesztő dolgokat értem el vele. 100%-ban én irányítottam a fókuszom, ami képesség – még máig is így gondolom – kb a legfontosabb skill, amire az ember szert tehet.
Ezzel ellentétben manapság már nem ez az a keretrendszer, amivel a legtöbbet tudom kihozni magamból – és talán a célom sem az már, hogy ilyen értelemben hozzam ki magamból a legtöbbet. Elvétve még próbálkoztam tough love-val, de már inkább pusztán rossz érzéseket váltott ki belőlem. Így nem erőltettem tovább, hanem megengedtem, hogy új kereteket alkossak.
Most jelenleg a lelki béke, a könnyedség a célom, és az, hogy a jelenben éljek. Hogy észrevegyem, hogy a jelen pillanat maga az örökkévalóság. Ezt gyakorlom nap mint nap, és ez alapján hozom meg a legapróbb döntéseimet is, ennek fényében vizsgálom önmagamat. És ez így most elég jó. Úgy érzem, hogyha el tudok köteleződni egy érzés mellett – ahogyan én érezni szeretném magam – akkor az elérhető. Anélkül, hogy hozzákötném az érzést egy tárgyi dologhoz vagy egy történéshez. Kicsit az is van bennem, hogy sok mindent azért akartam elérni, mert az volt bennem, hogy akkor majd végre jól fogom magamat érezni, majd végre betölti az a valami azt a folytonos hiányérzetet. Csak miután pár ilyet megéltem, rájöttem, hogy önmagában semmi nem fogja megadni azt, amit várnék tőle. Tényleg semmi. Ez nem úgy működik, mint ahogy gondoltam. Önmagában nem ment meg engem semmi.
A legfontosabb, hogy rájöjjek, hogy most van az élet. Nem akkor lesz majd, ha ezt vagy azt elérem, hanem most van. Ez a felismerés brutális erőt szabadít fel bennem, pláne, ha még be is tudom hozni a fókuszomat a jelenbe. És pont az a lényeg, hogy megéljem a jót is, s a látszólag rosszat is. Hogy élvezzem az élet dinamikáját. Tegnap pont arról írtam, hogy mennyire ki kell használni a “rossz napokat“, mert hatalmas tanítást hordoznak. Az érzések totális pazarlása lenne, hogyha megállnék ott, hogy valami rosszul esik.
