A múltkori mit fognak szólni? bejegyzésemből kihagytam a kedvencemet: mit fognak szólni, hogy nincs rendes munkám?
Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy mik azok a dolgok, amik megállítanak, hogy azt az életet éljem, amit a legjobban szeretnék. Mondhatjuk, hogy az áloméletemet. Elég sok visszatartó tényező van, ezeket térképezem fel, hogy aztán szépen feloldhassam őket. Azt hiszem, sokszor a kreatív munkák itthon még nem igazán számítanak “rendes” munkának, pláne szabadúszó formában. Bevallom, amikor én megvettem az első kamerámat, hogy akkor én most fotós-videós szolgáltató vállalkozásba kezdek, én is azt gondoltam, hogy ez a világ legjobb, legegyszerűbb “munkája”, igen, idézőjeles munkája: nyáron szétkeresem magam, télen pedig Ázsiában utazok. Azt gondoltam, hogy a szabadúszóság nagyrészt egy jó szórakozás. Hisz szeretem, amit csinálok.
Ennél jobban nem is lőhettem volna mellé. Olyan távol van egymástól az, hogy fotózom egy-egy családtagomat, és az, hogy ebből vállalkozást építek, mint ide a Mars. Na de erről majd máskor, ez egy szuper sztori, haha. De hogyha az a “rendes” munka ismérve, hogy az ember nem kap levegőt, annyit dolgozik, akkor ez egy nagyon rendes munka.
Elképesztő mennyiségű munka van minden művész, minden kreatív, és minden szabadúszó mögött. És nem is csak a darálós munka, hanem önmunka, önmenedzselés (na ez nagyon durva tud lenni), marketing, minden felelősség cipelése, és úgy alapvetően az egész szellemiség kitalálása. Néha hetekig csak gondolkodom, hogy mit, hogy, milyen irányokban, állítom össze a koncepciót, a miértet, (közben szembetalálom magam elég erős berögződésekkel, mintázatokkal, gátakkal, amiket helyre kell tenni) és mindezek után minden este hulla fáradt vagyok, és nem értem, miért, hiszen nem is dolgozom, nem csinálok semmit, nem haladok látványosan semmivel, csak járom az erdőket, és gondolkodom olyan dolgokon, amiket szeretek… sok emberrel beszélgettem, akik hasonlóan élik az életüket, és elég hasonlókat is élünk meg, egyre inkább sikerült megbizonyosodnom arról, hogy mindez valójában normális, hisz mindez hatalmas igénybevétel, őrület komplex, és iszonyatos munka, és nem csoda, ha estére azt sem tudom, mennyi 17+46.
De attól még ez nem látszik kívülről, csak a produktum, ami – mivel fogyasztva szórakozás – könnyű azt gondolni, hogy megalkotni is szórakozás volt.
Ha érzést, hatást szeretnék elérni, akkor ismernem kell azt, hogy ezt hogyan tudom felépíteni, ehhez pedig nekem is át kell élnem, és egy totál érzelmi hullámvasút számomra pl egy kisfilm elkészítése.
Na de vissza oda, hogy mi tesz egy munkát rendes munkává. Nem tudom. Szerintem ezek társadalmi berögződések. Mert hogyha pl valaki bemegy az irodába reggel nyolcra, úgyahogy utálja a munkáját, esténként már csak egy sorozatra/scrollingra van kapacitása, a főnöke kikészíti, erre általában azt mondják, hogy rendes munka. Én ilyenkor, mikor egy általánosan elfogadott tényt szeretnék kívülről megvizsgálni, azt szoktam képzelni, hogy egy másik bolygóra utazom, és ezt látom. És hogy ekkor mit szólnék. Akkor szerintem azt mondanám, hogy erre talán nem a rendes lenne erre a jó szó, hanem az, hogy megszokott.
Bármennyire nehéz beismerni, ezt észrevettem, hogy egy picit ez bennem van, és visszatart, hogy ne menjek el nagyon olyan irányba, ami már nagyon nem egy “rendes munka”. A fotó-videó még okés, az még billeg a határon, de az, hogy mondjuk csak írjak, előadásokat tartsak, és videókat osszak meg gondolatokkal, hát ez biztos, hogy nem lenne egy rendes munka. Miközben legbelül tudom, hogy számomra az a rendes munka, hogy képes vagyok embereket inspirálni. Nekem ennyi elég.
Na ez pl egy olyan berögződés, amikről állandóan írok. Egy olyan berögződés, ami visszatart, aminek semmi értelme, és amit szépen fel kell oldanom, és a helyére valami előrevivőt tenni. És ezek nehéz folyamatok, és itt kell tényleg bátornak lenni, hogy merjek kilépni valami olyanból, amiben társadalmi szinten hiszünk. De megteszem, ez a poszt is egy lépés.
