Szerintem mindannyian ismerjük azt az érzést, ami egy szuperjó, izgalmas könyv elolvasása után járja át az embert, miután becsuktuk a könyvet – most először a hátsó borítójánál fogva, micsoda jelentőségteljes pillanat! – és csak bámuljuk az üres hátlapot és szükség van néhány hosszú percre, órára, hogy feldolgozzuk az élményt, még mielőtt felállnánk a fotelból. Emellett pedig van még valami, ami nem hagy nyugodni; hogyha egy élményekben ennyire gazdag, pörgős, fordulatos történetet meg lehet írni, akkor az én hétköznapi életem ehhez képest miért ilyen unalmas és kiszámítható, miért nem írom meg a saját történetem, olyan frappánsan és annyi kreativitással, amennyi csak kitelik? Ettől a gondolattól megbűvölve toll helyett egy hátizsákot ragadva úgy döntöttem, hogy márpedig én igenis szereplője leszek a kedvenc kalandregényemnek.
És most itt vagyok, ténylegesen és igazából, többé nem csak sóvárogva a főszereplő kalandos élete után, hanem hirtelen belecsöppentem a saját történetembe, amit átélni százszor jobb, mint elolvasni vagy megnézni popcornnal a kezemben.
Július 14. Szombat
Talán a lehető legjobb megoldás a tengerparton átvészelni a 35 fokot, úgyhogy a nápolyi zenész barátaimmal találkoztam Sperlonga beach-en, ahová hosszú lépcsősor vezetett le a magas sziklák által körbeölelt homokos parthoz, így ezután még jobban esett belezuhanni a hűsítő vízbe. Nem törődve semmivel, szinte minden másról megfeledkezve lubickoltunk és ugráltunk a hullámokon egészen naplementéig, majd kiültünk a partra zenélni. Mások már készítették elő estére a tábortüzet, a grillezésre váró húsokat, zöldségeket, elővettek néhány üveg behűtött sört, miközben a Nap szüntelenül ereszkedett lefelé, és igyekezett a horizont alá bújni, hogy a halványbarackszínből indigóvá, majd koromfeketévé festődő égbolton először a Jupiter, majd egyre több csillag fénye tűnhessen fel, s csillanhasson meg a tenger immár sima tükrén.
Nagyon-nagyon hangulatos volt így az este, több helyről szólt akusztik élőzene, mindenhol fáklyák, gyertyák égtek, s a tűz ropogása és a tenger erőtlen hullámzásának halk morajlása a tökéletes hangeffektekkel színezte ki a káprázatos látványt, és varázsolt egy igazi olasz, nyáresti atmoszférát.
Az éjszakai fürdés természetesen nem maradt el – picit lehűlt és felfrissült a levegő, a víz pedig sokkal melegebbnek érződött. A tenger és az ég mintha egybeolvadt volna, nem látszódott a horizont, olyan volt, mintha térmentes végtelenségben fürdőznénk. Vagy végtelen térmentességben. Hm.
Mindenféle kempingfelszerelés híján csak belevetettük magunkat a homokba, hogy akkor most mi így fogunk aludni, ami először igen mókásnak tűnt, aztán egyre kevésbé. Sőt, aztán már nagyon zavaró volt. Talán, ha van egy nagy pokróc, amit le lehet teríteni, akkor egész kényelmes lehet, de így igazából tele ment minden, tényleg minden homokkal, az összes ruhám alá bekúsztak ilyen kis huncut csúszó-mászó bogarakkal egyetemben, amik össze-vissza csípkedtek, a hajamból pedig még néhány napig hullott a homok, és végül – de nem utolsó sorban – a fogaim alatt is folyamatosan ropogtak az apró szemcsék. De már teljes mértékben hozzászoktam a szélsőségesebb körülményekhez, nagyszerűen tudok takaró és párna nélkül is aludni úgy, mint egy darab fa, mert ugye a hellyel is takarékoskodni kell, vagyishát nem szívesen döföm könyökkel oldalba a mellettem alvót.
Július 15. vasárnap
Másnap csak délután indultunk el a partról, és vasárnap lévén nem ment busz a vonatállomásra, ami vagy 12 km-re volt a parttól, úgyhogy itt volt a tökéletes idő elkezdeni a stoppolást. Olaszországban ez annyira nem népszerű, általában az emberek nem bíznak meg egymásban, és képesek gyanúsan nézni mindenkire, ráadásul, aki stoppol… az vajon mégis mire készül? – ezt hallottam eddig mindenkitől, akivel erről beszélgettünk, de ennek ellenére azért nem lehetetlen. Egy teljes óra sikertelen ujjfenttartás után elindultunk gyalog, de aztán megálltunk egy parkolóban, és elkaptam egy szuperjófej fiatal olasz párt, hogy nem tudnának-e kidobni az állomáson. Mondták, hogy de, szívesen elvisznek, sőt aztán kiderült, hogy igazából Nápolyban laknak és oda tartanak, úgyhogy mivel még nyitott volt a kérdés az éjszakát illetően – és Rómából pedig szívesen jöttem már el, nem is volt kedvem visszamenni – így velük tartottam én is, ráadásul még egy ágyat is sikerült szereztem kedves gitáros barátomnál. És Nápoly amúgy is kedvenc város.
Salute!
