Három óra alvás, majd tíz óra utazás (autó-repülő-busz-vonat-vonat-autó) után kifáradva, de annál nagyobb örömmel érkeztem meg végre Cossatóba. Tartottam tőle, hogy valahol nagyon el fogok kavarni, mivel számtalan lehetőségem lett volna rá, de mivel már én is az okostelefon-tulajdonosok körében tudhatom magam (igen, sajnos le kellett cserélnem a szuper gombos, antennás telefonom) és a helyiek bármikor szívesen segítenek, hogy mégis hol vagyok és mi merre van (csak vicc, senki sem beszél angolul, az én olaszom pedig csak arra volt elég, hogy kérjek egy vizet a mekiben), így minden simán ment.
Az állomásról autóval mentünk a farmra. Már a vonatból is félve pillantottam ki néha a tájra, hogy most ténylegesen itt fogok élni? A hegyek közt? Egy ennyire nyugodt helyen, távol a zajos nagyvárosoktól, ahol mindenki nyitott a világra és őszinte boldogság sugárzik az arcukról? Tényleg létezik ilyen hely?
Az utóbbi napok bebizonyították, hogy igen. Hihetetlen érzés, rengeteg energiával tölti fel az embert a nyugalom, a tájak, a jó levegő, a szuperjófej olasz emberek és természetesen a gasztronómia.
Egy “átlagos” házibuli itt úgy néz ki (ellentétben az én eddigi, otthoni élményeimmel, mikor van kb. 50 liter alkohol és kb. egy csomag mogyoró), hogy az összes tipikus kaját elkészítik az estére, mint pl. termérdek sok pizza, guacamole, paradicsomsaláta, olivabogyó, olivaolajban áztatott cukkiniszeletek, gyümisali, sütik, torták, stb., majd mindent megesznek. Igen, nagyon sokat esznek. Itt igazából minden az étkezések körül forog, ez a legfontosabb társasági “tevékenység”. Nyilván közben söröznek/boroznak, de inkább az evésen van a hangsúly. Ezt valahogy megértem.
Szóval egy srácnak volt a szülinapja, és akkor már engem is elvittek a buliba, hogy legalább nekem is énekeljenek egy tanti auguri-t, sőt, még tortám is volt, rajta egy gyertyával.:) Egyszerűen tényleg csak jófejek. Ennek a kisvárosnak – amihez közel vagyunk – egészen varázslatos atmoszférája van, olyan, mintha egy 15 000 fős nagycsalád lenne. Mindenki mosolyog, az emberek kedvesek, segítőkészek, de azért természetesen őrülten vezetnek. Arról majd később. Egyébként Bielláról azt kell tudni, hogy a 2008-as válság előtt nem létezett szegénység, mindenkinek volt munkája, az olasz kasmírgyártás fő központja volt, gazdagság uralkodott mindenütt (mindemellett itt található meg az ország legrégebb óta működő sörgyára, 1846 óta még ma is itt gyártják a Menabrea nevű híres biellai sört). Ez az évtizedekig tartó jólét teremtette meg azt a különleges hangulatot, amely az embereket ma is jellemzi és amit a város, az utcák tudva-tudatlanul is árasztanak magukból.
Ui.: még nem vagyok hozzászokva, hogy a legszuperebb pillanatokban elővegyem a telefonom és csináljak néhány fotót vagy videót, így sajnos a szülinapozásról sincs képem… egyszerűen nincs szívem megtörni a varázst.
