Már letettem arról, hogy meg akarjam váltani a világot, arról viszont nem, hogy saját magamat minden egyes nap fejlesszem, hogy egyre tudatosabb legyek, és ezt az utat másokkal is megosszam. Én ezt imádom csinálni, pláne, hogy tényleg érzem a hatását, ezerszer jobbak a mindennapjaim, mint mondjuk három évvel ezelőtt – több az öröm, a lazaság az életemben, és sokkal kevesebb a stressz és a szorongás.
A mindennapjaim legnagyobb kincse a fókuszom. Ha ez megvan, bármit meg tudok csinálni. Ha pedig nincs meg, akkor nem igazán. Ilyenkor jön az, hogy egy órányi munkát egy nap alatt végzek el, aztán este meg csodálkozom, hogy alig haladtam, mégis egész nap pörögtem, és totálisan kiégett az agyam.
Nem szeretem levenni az egyén – a magam válláról az felelősséget, és a körülményeket okolni, nem is fogom, de azért azt el kell ismerni, hogy ami jelenleg körülöttünk van, az nagyon nem segíti az elmélyülést, s a hosszú időn át tartó fókuszálást.
Azt megfigyeltem, hogy akkor vagyok a legjobban, amikor nem telefonozok. Az értesítések alapból le vannak tiltva, és ha elég tudatos vagyok, akkor ébredés utáni első pár órában kikapcsolva hagyom, napközbenre pedig elrakom egy kis dobozba, be a szekrénybe. Ha nincs előttem, már könnyebb dolgom van.
Régebben radikálisabb voltam, időnként lecseréltem a mobilom egy régi, antennás telóra, és töröltem a social media oldalaimat. Mostmár a középút felé húzok, nem szeretném teljesen elvágni magam mindentől, hisz szeretem, hogy ennyi minden elérhető, hogy gyorsan el tudok végezni egy munkafolyamatot pl a buszról is, tengernyi feladat könnyül így meg.
Imádom, hogy bármikor, bármelyik doksimba írhatok, hogy a hirtelen érkező gondolatokat rögtön a megfelelő helyre vezethetem fel, hogy mindeféle edzős videót találok a neten, inspiráló podcast-eket hallgathatok, aztán ott a hangrögzítő a semmiből előbukkanó dalkezdeményeknek, s a bérletek, klubtagságok, térképek, lámpa, zene, fotózás, s ezernyi csúcsszuper dolog. Habár nem esett jól ebbe a világba beleszokni, de na, már nem akarok örök ellenállásban élni. Viszont meg kell tanulnom okosan használni, ami egy ilyen addiktív cucc esetén nagyon nehéz.
Pláne, hogy simán megmagyarázom magamnak, hogy dehát milyen hasznos videókat nézek, tök sok mindent megtudok, érdekes tényeket, infókat, a vicces videók ellazítanak, a receptötletek pedig mindig jól jönnek. És az van, hogy ha valamire rá vagyok függve, akkor tuti megmagyarázom, hogy az jó, de legalábbis nem rossz. Viszont ez nálam egy nagy hazugság.
Hogyha kijegyzetelném az új gondolatokat, felírnám az új recepteket, aztán meg is csinálnám, akkor az úgy tényleg hasznos lehet, viszont amíg csak fókusz nélkül, passzívan fogyasztom, addig ez csak zaj, ami leterheli az idegrendszerem, lefáradok, és kedvetlenné, motiválatlanná válok. Mint általában egy nagy adag instant gratification után.
Erről elég sokat írtam-írok, hogy mennyit hazudok magamnak azért, hogy a komfortosban, az ismertben maradhassak. Sőt, továbbmegyek, hogy megtarthassam az addikciómat. Én imádom kutatni ezeket a pontjaimat, rájönni arra, hogy valójában mit, miért csinálok.
(ezt a gondolatmenetet folytatom a napokban, és itt, alább fel tudsz iratkozni hasonló gondolatokért)
(fotó: hajnali Waldo tó, USA, 2025)
