Két éve átutazóban voltam Thaiföld északi részén, és egy barátságos kisvárosban szálltam meg az éjszakára. A szállásadóm mondta, hogy aznap este van valami gála a helyi iskolában. Nem beszélt teljesen jól angolul, így nem is értettem pontosan, hogy mi ez, annyit értettem csak belőle, hogy dancing, úgyhogy gondoltam, ez pont elég infó ahhoz, hogy a sötétedő estében elinduljak, és felkeressem a város széli a iskolát.
Elhagytam a kis utcámat. Átsétáltam a hídon a varázslatos lampiontenger alatt, majd egy gyönyörű thai templom mellett lelassítottam. Mivel igazán nem siettem sehova, besétáltam a kapuján. A bejáratot két hatalmas Yaksha-szobor őrizte. Indrajit és Suriyabhop. Elűzik a rossz szellemeket, s az ember csak tiszta szándékkal léphet be.
Körbesétáltam a templomot, majd az ajtóban megálltam a pillanatra, és visszahoztam magam a jelenbe. Vettem egy nagy levegőt, kifújtam, majd hálát adtam, hogy itt lehetek.
Megújulva sétáltam tovább kietlen utcákon át. Már csak egy kisboltnál találtam fényt.
Halványan zenét hallottam. Ez lesz az én helyem – gondoltam, és megindultam a hang irányába. Érdekes dallamok zengtek a sötét utcák csendjében.
Az iskolaudvar bejáratánál kedves, thai családokkal találkoztam. Jól megnéztek, de mosolyogtak. Elképzeltem, milyen lett volna, ha még régen, egy iskolai farsangon ott kolbászolt volna egy thai ember.
Rögtön magához vonzott a színpad, ahol ez fogadott. Hirtelen nem tudtam, hogy hogy kerülök ide, enyhén szürreális volt az egész helyzet, de közben annyira jól is esett a lelkemnek ez hangulat, hogy egy picit meg is könnyeztem.
Mindenféle finomságot lehetett kapni
Finom-finom bogarakat is (íh)
Az este aztán átfordult egy még szürreálisabb karaoke-partiba. Ez a videó még az elején készült, de a végén már semmi értelmezhető nem maradt benne, és pont ezért, csodásan szerethető volt nekem.
Közben még a vörösen izzó telihold is kibújt az iskola épülete mögül, amitől én mindig otthon érzem magam, bárhol is vagyok éppen a világban.
Minden műsorszámot végighallgattam. Én voltam a legkitartóbb közönség. A végén már senki sem ült mellettem. Most is arra gondoltam, hogy milyen érdekes lett volna, ha anno az iskolai farsangunkon az utolsó néző egy thai valaki, akit senki sem ismer.
Épp kifelé sétáltam, mikor egy kedves thai néni karonfogott. Kedvesen vigyorgott, én is ugyanígy tettem. Bevezetett egy aprócska templomba, és körbemutogatta a faragványokat, s a festett képeket a falon. Aztán átvezetett egy másikba, megcsinálta ugyanezt, majd kiérve elengedett. Összemosolyogtam még a társaságával, hasonló korú, melegséget sugárzó nénikkel, majd elindultam hazafelé.
Míg sétáltam hazafelé, a fesztiváltól zúgó fejem lecsendesítette a városszéli nyugalom.
(2024, Thaiföld)
