Őrületesen izgatott vagyok. Hasonlóan érzem magam, mint 8,5 évvel ezelőtt, mikor életemben először útnak indultam. Akkor 19 voltam, és Olaszországba tartottam néhány hónapra. Érettségi után voltam, és összeszedtem annyi pénzt utcazenélésből, hogy önkéntesként beutazhassam az országot.
Mondhatnám, hogy huh, 8,5 év, hogy megy az idő, mintha csak tegnap lett volna, de igazából pont ennyinek tűnik. Rengeteg minden történt azóta, és nem lehetnék hálásabb a húszas éveim tapasztalataiért.
Azt érzem, hogy ezzel a kiköltözéssel és a 4 hónapos utazással itt hagyom ezt az időszakot. És nem a körülményeim változása miatt történik ez, hanem pont azért tudok ekkora változtatást hozni a körülményeimben, mert bennem valami megérett, valami megváltozott.
Annyi olyan élményem van, hogy a körülményeim változtak, de én belül mégis maradtam ugyanabban a hangulatban, állapotban, mint azelőtt. Például, amikor beköltöztem ebbe a lakásba, ahol most már 4,5 éve élek. Azt vártam, hogy egy csodálatos kreatív fészek lesz ez számomra azonnal, ahol végre egyedül leszek, és élhetem az áloméletemet. Arra kellett viszont rájönnöm, hogy ez nem ennyi, ez nem így működik. Bizonyos dolgokban nem én írom a játékszabályokat, és először arra kell fókuszálnom, hogy ezeket a szabályokat megismerjem, ami annál fájdalmasabb lesz, minél kevésbé vagyok hajlandó ezt alázattal elfogadni.
Egy albérletváltással önmagában nem oldódott meg semmi. Sőt, a következő 3 évnek az alapállapota a szenvedés és a szorongás volt. Nem voltam mindig nagyon szarul, de az alapállapotom, ahova mindig visszatértem, az ez volt. Ez volt az otthonos, és talán a legalacsonyabb energiabefektetést igénylő. És mivel érdekelnek az extremitások, erre rá is tettem egy lapáttal, najó, sok lapáttal, és szinte élvezettel süllyesztettem magam a mocsárba. Közben napi több órát írtam az átéléseimről napló és versek formájában.
Nem lehetnék hálásabb, hogy volt egy ilyen időszak az életemben, mert úgy érzem, ebből tanultam és kaptam a legtöbbet. 12 éves korom óta megszállottan érdekel önmagam megismerése, a személyes fejlődés és az önfegyelem, így valahol azt gondolom, hogy tudat alatt meg akartam tapasztalni a nagyon mély, gyötrelmes állapotokat is.
És persze azért is iszonyú hálás vagyok, hogy ebből ki tudtam jönni, és nem gondolom többé azt, hogy az a magasztos élet, ha az ember tönkreteszi magát. Ez egy fázisnak, egy időszaknak teljesen jó volt. Adott egy mélységet az életemhez, amit semmire sem cserélnék.
Most viszont azt gondolom, hogy felelősségem az, hogy jól legyek. Régen erre sajnáltam az energiát, hiszen megrögződésem volt, hogy az életet csapatni kell, tolni kell, nem szabad soha kikapcsolni, és minél szarabbul érzem magam, annál jobb, mert akkor senki sem szólhat meg, hogy nem vagyok elég kemény. Ha megkérdeznek, mindig el kell panaszolni, hogy minden mennyire nehéz, de csinálom, mert csinálni kell.
Ez a huszadik század hagyatéka? Hogy mártírsággal akarjuk kivívni mások tiszteletét? És a pihenésbe, kikapcsolódásba is belevisszük a keserűséget? Hogy nem engedjük meg magunknak azt, hogy jól legyünk? Nehogy véletlenül semmirekellőnek találjanak minket mások? Vagy esetleg mi magunkat? Ebben rejlik önmagunk tisztelete, hogy mennyi mindent csinálunk, noha belerokkanunk?
Én egy éve döntést hoztam, hogy köszi, én ebből kilépek, így nekem nem éri meg ez az egész. Bármennyire is idegen volt, az lett az elsőszámú prioritásom, hogy jól legyek. És ez a jóllét nem az azonnali kielégülések, gyors élvezetek halmozását jelenti, sőt, attól még távolról sem vagyok jól. És nem is ismerek olyan embert, aki ettől ténylegesen jól van, elégedett.
Ez inkább annak a mély érzése, hogy minden rendben van. Erről sokat írtam már, és még sokat is fogok, mert ennél tökéletesebb létállapotot még nem tapasztaltam. Jól lenni a pillanatban, élvezni a jelenlétet. Ez a legnagyobb csoda.
És az változtatta meg az életem igazából, hogy elkezdtem aszerint élni, hogy hogyan érzem magam. Nem aszerint, hogy hogy néz ki az életem. Most jelenleg lesz@rom, hogy néz ki. Az a lényeg, hogy jól legyek. És ha ehhez el kell engedni dolgokat, amikhez eddig ragaszkodtam, akkor elengedem. (Pl azt, hogy lássák az emberek, hogy mennyire keményen dolgozok.) Ezt már nem én akarom megmondani. Én egyedül azt mondom meg, hogy jól akarom érezni magam.
És igen, én is azt gondoltam régebben, hogy ez mekkora önzőség. Viszont sokkal többet tudok hozzáadni mások életéhez ebben az állapotban. Sokkal jobban tudok kapcsolódni emberekkel.
És mi ennek a jóllétnek a kulcsa? Számomra az egyik az, hogy olyan döntéseket hozok az idő 80%-ban, amik nem azonnali kielégülést hoznak, hanem amik UTÁN jól érzem magam. Durván csokifüggő vagyok, mégis, összességében akkor érzem magam a legjobban, amikor nem fogyasztok cukrot. Meg amikor elteszem a telefonomat, és nem nyitom meg 10 percenként. Úgyhogy ez a jóllét lényegében önfegyelmen alapul, ahol a hosszútávú, késleltetett jóérzést előnyben részesítem az azonnali kielégülésnél.
Mostmár egy éve ebben élek, és valami elképesztően jó. És be merem vállalni, hogy idénre az a mondatom, hogy: Csináld, amit szeretsz. Ennyi. Adok magamnak egy ilyen évet, hogy lássuk, mi lesz belőle.
