Ma színtiszta izgatottsággal ébredtem. Három hét múlva indulás, és most egész jól állok, úgy látom. Az utóbbi pár napban fénysebességgel haladok, de annyira, hogy tegnap, miután egy brutál sűrű, produktív nap után este nyolc körül már totál zombi aggyal és csukódó szemekkel kizárólag a vízszintre vágytam, még inkább – csak mert miért ne – elővettem egy újabb leadandó videót, és kb egy napnyi munkát elvégeztem pusztán két óra leforgása alatt. És közben csak annyit éreztem, hogy repülök.
Úgyhogy el is mondom ennek az összetevőit:
1.) alapvetően jól vagyok
2.) van egy fix célom, fix határidőm
3.) kevés időm van
= ebből egy olyan koktél születik amitől konkrétan szuperképességeim lesznek. Persze, valójában csak hozzá voltam szokva ahhoz, hogy kipárnázzam az életem felesleges körökkel, mint pl a szorongás, aggódás, túlgondolás, s az elég jó vagyok-e kérdésköre. Mintha direkt fenn akartam volna akadni. Sokáig nem is gondoltam volna, hogy lehet máshogy is, úgy gondoltam, hogy ezek így normálisak az ember életében, sőt, kellenek. És most élvezem, csodálom ezt a lényegorientált hozzáállást.
Mondjuk volt olyan, amikor nem voltam jól alapvetően, és akkor ez nem is működött így. Hisz sok energia azért egy ilyen állapot fenntartása, és figyelni kell arra, hogy elsősorban a saját jóllétemet tartsam fenn. Ez a kulcsa annak, hogy fenntartható legyen. A 2025-ös év egyik legnagyobb megértése volt számomra, hogy nem sok időre van szükségem, hanem arra, hogy nagyon jól legyek. Mert ha nagyon jól vagyok, akkor rengeteg energiám van, és ha rengeteg energiám van, akkor két óra alatt simán elvégzek annyi feladatot, mint amennyit egy nap alatt végeznék el közepes jólléttel. Tehát megéri inkább pihenni, amit szintén meg kell tanulni, mert a huszadik század nem épp a pihenés fontosságát hagyta nekünk örökségül.
Ezért a tavalyi évnek ez volt az egyik fő fókusza, hogy a mostban jól legyek, hogy ki tudjak kapcsolni teljesen, hogy ne merítsem le magam nullára, hanem töltsem vissza magam, még mielőtt egy szétamortizált, totálkáros ronccsá gyötörném magam. Ó, régi szép idők, haha.
Dehát azért is élvezem annyira most a jóllétet, mert nem volt mindig így, hanem rennnngeteg munkámba és szenvedésbe került, és azért az mindig sokkal nagyobb erejű, ha úgy érek el valamit, hogy végigjártam az utat, és megdolgoztam érte. Sőt, pont ez a megdolgozás a lényeg, ezért tudok minden nap szívből jövően hálás lenni azért, hogy élek.
