Hiperfókuszált önkívületben telnek a napjaim. Amióta három héten belülre került az indulás, minden reggel totális, pure izgatottsággal ébredek 7-kor. Pluszmínusz tizenöt perc.
A határidők mindig is inspiráltak, de most ez valami egészen új szintre emelkedett, hisz nem csak pár órát, napot vagyok ebben az állapotban, hanem heteken át. És közben a legszebb az, hogy mivel a 2025-ös évben megtanultam végre kikapcsolni, így ezt mostmár tudom alkalmazni, és érzem, mikor kell egy fél napot kivenni, hogy visszatöltődjek. Ekkor sétálok, zenélek, főzök, nyújtok, meditálok vagy sorozatozok.
Iszonyatosan inspirál az időszűke. Nincsenek felesleges körök, megkérdőjelezés, csak siklok, szárnyalok, és valahogy minden pont jól kijön. Néha úgy érzem, hogy tényleg csak magamnak nehezítem sokszor az életet. Ha valamivel tudok haladni érdemben, akkor haladok, akkor nincs ‘majd megcsinálom’. Ha viszont nem tudok vele haladni 100%-os hatásfokkal, vagy nincs ráhatásom, akkor elengedem későbbre, és megyek a következő dologra. Huh, de sokat tanulok most ebből az időszakból. Sokkal, de sokkal kevesebbet kell agyalni. Sokkal. De sokkal.
És ez tényleg nagyon nehéz. Én is annyit, de annyit tocsogtam teljesen feleslegesen bizonyos problémákban, és minél többet tocsogtam bennük, annál nehezebb volt otthagyni. Egy mocsár ez a túlgondolás. Egy lápvidék.
Régebben a napi to-do listám pontjait általában nem sikerült mind kipipálni, sőt, 2-3 napba telt reálisan. Ám most koradélutánra megvagyok mindennel, plusz még néhány közbejövő feladattal is, és itt ülök megebédelve dél körül, hogy oké, akkor jöhet a következő napi lista, haha. A felkészülés élménye miatt már megérte ez az utazás.
