A legnagyobb energiaelszívás számomra az, amikor érzem, hogy valamit meg kéne csinálnom, de mégsem teszem. Legyen ez egy email megírása, egy telefonhívás, vagy akár csak a szemét kivitele. Néha egészen apró dolgokat tudok a végletekig húzni, és csak azért sem csinálni. Pedig igazán nem nagy dolog csomót kötni a zsákra, és felugrani vele a kukához. Konkrétan negyven másodperc. Valószínűleg nem is az időtartammal van a problem.
Aztán ott vannak a nagyobb dolgok, mint például végre kilépni egy rossz kapcsolatból, megtanulni autót vezetni, elutazni egyedül, nemet mondani arra, amire eddig mindig egy beletörődött igent mondtam. Igyekszem tudatosan figyelni azt, hogy hányszor mondok igent, mikor mélyen, belül nemet akarok, és hányszor nemet, miközben legszívesebben egy hatalmas igent kiáltanék. Valahogy ez a képesség nem volt alapvető bennem (talán senkiben sem), rengeteg önmunka volt, míg eljutottam odáig, hogy legalább tudatosan figyeljem ezeket a szituációkat. Az első lépés mindig ez. Tudatosítani, megfigyelni. Aztán meglepődni. 😀
Meglepődni azon, milyen sokszor nem is én irányítok, hanem átadom a választási lehetőséget a félelmeimnek. Autopilot-ban működök, berögződések, minták által. És a legjobb, hogy aztán megmagyarázom magamnak észérvekkel, hogy miért ez volt a logikus döntés. Haha, na ilyenkor köszön be az egóm a képbe, hisz én nyilván okosan döntöttem és jól megfontoltam a válaszomat. Én csak logikusan dönthetek.
Az a rossz hírem, hogy nem feltétlen. Múltkor hallottam egy nagyon jó mondást, a lényege az volt, hogyha az ember impulzívan vásárol, akkor is megmagyarázza magának és a környezetének, hogy miért van szüksége az adott darabra. Valamiért menteni próbáljuk magunkat az ésszerűtlenség vádjától.
Miközben rengeteg illogikátlan döntést hozunk nap mint nap, mert emberek vagyunk, és ezt a tényt egyszerűbb lenne tudatosítani és elfogadni, mint nagy energiabefektetést igénylő, izzadságszagú polírozást végrehajtani az egónkon. Én azt érzem, hogy amikor magyarázkodni kezdek – akár másnak, akár magamnak – az ott már bukott ügy.
Fél éve jött fel bennem elég erősen, hogy amennyire csak tudok, őszinte akarok lenni magammal. Feljöhet bármi, én tárt karokkal várom, jobb ezekről tudomást szerezni, mint nem érteni, hogy már megint miért érzem magam furán. Valóban fáj az igazsággal szembetalálni magamat, de végtére is, nekem még fájdalmasabb az önámítás.
És itt azért a végére egy jó hír, mégpedig az, hogy
amennyire erős gátakat emel bennem bizonyos dolgok halogatása, annyira lesz energizáló, mikor végre megteszem.
Sőt, még sokkal erősebben. Egészen új értelmet nyer majd a létezés. Évek óta halogattam néhány dolgot, amikről meg voltam győződve, hogy ááá, én erre nem vagyok képes, ez túl sok, ez túl nagy, ezt áááh, hagyjuk is, és az utóbbi pár hónapban vagyok radikális hozzáállás-változtatásokban, és konkrétan minden területén az életemnek megtettem a következő nagy lépést előre. Nagy levegő, csináljuk. Félelmetes? Persze, hogy az. De tudod, hogy érzem magamat? Elképesztően jól.
Mennyire csodálatos már? Amik a legnagyobb visszahúzó erők voltak az életemben, azok most a legintenzívebb előrevivők. Nem véletlen hívjuk ezeket gátaknak. Valami erőteljeset tartanak vissza.
Mutatva van az út, csak tudnom kell olvasni az érzéseimben, és persze aztán beletenni a munkát, ami elképesztően szar érzelmi állapotokat tud eredményezni akár hetekig.
Szó sincs arról, hogy azért vállalnék be néha félelmetes dolgokat, mert nem félek. Azért csinálom, mert tudom, micsoda elképesztő energiákat szabadít fel az, ha megteszem. Keresem az újabb és újabb kihívásokat, ahol legyőzhetem önmagamat, ahol átvehetem a döntést a félelmeimtől.
Ha te is azt érzed, hogy az élet több, mint összefolyó mindennapok szürke masszája, ha a berögzült válaszok helyett mersz kérdezni, kételkedni, és a kereteken kívül gondolkodni, akkor jó helyen vagy!
IRATKOZZ FEL (görgess lejjebb), és én minden vasárnap küldök neked egy emailt a friss írásaimmal emlékeztetőül, hogy élhetsz egy szabadabb életet.
