Őrületes zűrzavar, mindenki dudál. Érzem magamon a hét és fél sávban száguldó járművek szelét. Jóleső érzés a párás melegben. Február tizennyolc, Hanoi, Vietnam.
Hogy fogok átmenni a túloldalra? Hatalmas masszaként özönlenek az autók, s a megüresedő tereket azonnal kitöltik a motorosok. A lámpák sárgán villognak. Itt sem színekkel, sem pedig egy kopott zebrával nem lehet megállítani senkit. Várhatok a megfelelő pillanatra, ám ha szeretnék átjutni, most kell elindulnom. Most kell lelépni a járdáról, egyenesen bele a káoszba. A káoszba, ebbe a dinamikus káoszba, amiben valójában sokkal jobban megbízom, mint a túlzott szabályozásban. Mert semmi művi nincs benne.
Kilépek az útra. Itt már nincs idő gondolkodni. Csak cselekedni.
*
Szeretek írni. Az elmúlt években milliószámra ütöm a karaktereket, és mára már túlcsordulnak a történetek, a gondolatok, mindez természetesen kezelhetetlen mennyiségű doksiban. Szívesen osztanék meg belőlük, vagyis egyszer igen, egyszer nem, most épp igen, viszont a social media számomra mindig felszínes marad.
Amint a blogolás eszembe jutott, fellelkesültem, és újabb három doksiban kifejtettem, hogy hogyan tudnám ezt tökéletesen kivitelezni. Milyen struktúra alapján szerkesszem a legütősebbre a sztorikat, mennyire legyek személyes, mit akarok átadni, mi a célom, és aztán a következő kérdés már az volt, hogy mindez kit érdekel, és amúgy egyáltalán mi a fenét csinálok én az életben.
Ebbe az állapotba eljutni nagyon egyszerű, íme a recept: gondolj túl egy ötletet egyedül, akard kitalálni minden egyes részletét előre, törekedj a tökéletességre, és ezt csináld addig, amíg el nem érkezel önmagad megkérdőjelezéséhez. Szívesen.
Amikor ennyire a fejemben pörgök, csak a cselekvés tud kihúzni ebből az állapotból. Mert a dolgokat álló helyzetből megoldani nem lehet. Sőt, innen minden százszor bonyolultabbnak tűnik. Viszont ha már mozgásban vagyok, a következő lépés magától értetődő. Csak fel kell ismerni, hogy mi az a lépés, amit viszont most – nagylevegő – be kell vállalni. Segítek: általában az, amitől tartasz, mégis vissza-visszakúszik a gondolataidba. Hogy ezt vagy azt kéne.
*
Év elején felírtam magamnak, hogy a hozzáállásom ez lesz idénre: “Just do it”. Így most még több meddő gondolkodás helyett inkább csak elkezdem végre.
Utazásaim legfőbb motivációja a diszkomfort, ezzel kapcsolatosan jönnek történetek, érzések, gondolatok – külső és belső világom minden tájáról.
Vagy nem.
Fel tudtok iratkozni itt lent, hogy emailben értesülhessetek az új bejegyzésekről!
