Az, hogy az akadály maga az út; üres szavak. Egészen addig, amíg meg nem tapasztalom.
Most megint az van, hogy rengeteg mindenről elkezdtem írni, de semmi sem állt össze, idővel mindegyikkel zsákutcában találtam magam. És ezek azok az pillanatok, amikor igazán tanulok ebből az egész kihívásból. Igen, lehetne mondani, hogy micsoda kudarc, hogy nem megy, de az van, hogy ezek a legfontosabb részek, ezekért csinálom. Ilyenkor töröm át a bebetonozott határokat. Hiszen egészen eddig, amikor falba ütköztem, abbahagytam. Most pedig folytatom, kutatva keresem, hogy hogyan tudnám mégis megcsinálni. És asszem a különbség aközött, hogy megcsinálom-e vagy nem, pont az, hogy megcsinálom, vagy nem.
Hogyha abbahagyom minden akadálynál, akkor azok továbbra is, mindig meg fognak állítani ezen a ponton. Azzal, hogy mondjuk eltolom későbbre, nem szűnik meg magától, és egyszer majd ugyanúgy a most-ban kell megharcolnom vele. Vagy most, vagy egy későbbi mostban ugyanúgy nehéz lesz. És asszem én is ezen csúsztam meg sokszor, hogy azt hittem, meg kell várni, amíg könnyű nem lesz, amikor már nem lesznek kétségeim, félelmeim, nem lesznek akadályok, és ha ez eljött, na majd ekkor kezdhetem el. De itt most hadd fedjem fel az igazságot: ilyen idő nem jön el.
Vagy elköteleződök amellett, hogy igenis megcsinálom, tűzön-vizen át, minden külső-belső tényező, nehézség, kudarc, félelem ellenére, vagy pedig… jobb, ha elfogadom, hogy nem fogok eljutni oda, ahova szeretnék, és ezért vállalom a felelősséget.
Lehet azt mondani, hogy másnak milyen könnyű, de senkinek nem könnyű, mások egyszerűen csak erősebbek nálam.
A gyengeséget viszont fájdalmas beismernie az egómnak… egyszerűbb ezért magyarázkodni, és kiprojektálni másra, a világra, ezzel szépen levéve magamról a felelősséget.
Én viszont többé nem akarom védeni az egómat, így akár nyilvánosan is szívesen kitálalok róla. Sorry no sorry.
Most új értelmet nyert a kitartás.
fotó: Lefkada, Greece, 2023
