Ma felkeltem, és rögtön túlgondoltam, hozzáadtam még rengeteg extrát a kihíváshoz, felpörögtem, egész nap agyaltam rajtuk, excel táblát készítettem, meg új doksit, aztán délutánra teljesen befáradtam. Pont erről írtam tegnap, és ez most meg is mutatja, hogy tudni valamit és aszerint cselekedni két totál más dolog. Az, hogy tudok valamit, az az első lépés. Szükséges, ám nem elégséges.
Közben kijöttem az erdőbe. A poszt fotója is itt készült, egy gyönyörű tölgy alatt töltöttem a délutánt.
Azért szép ez a kihívás, mert ma pl nem írnék ki semmit. Viszont mivel elköteleződtem mellette, így ma is kiteszek valamit. És emiatt mindenféle gátló tényezővel szembekerülök, és mégjobban megismerhetem őket. Elég vegyes, van többféle. Ezeket le is írom.
Ma azért nem írnék, mert belefáradtam, hogy túl sok mindent akartam, hat irányba folyt szét a fókuszom, aminek az lett a vége, hogy bénának éreztem magam, mert nem vagyok képes mindezt megcsinálni. Ezzel a gondolattal le is zárnám ezt az egészet mára.
Viszont írnom kell, és pont ezáltal dolgozom azon, hogy normális, teljesíthető távokat tűzzek ki, és úgy tudjam zárni a napokat, hogy igen, megcsináltam, és nem úgy, hogy ma is elbuktam. Úgyhogy itt az örök tanulság nekem, hogy mivel a célom az, hogy minden egyes nap jóérzéssel kijelenthessem, hogy megcsináltam, ezért 1.) nem tűzök ki elérhetetlen célokat (mintha direkt a bukásomat akarnám…), 2.) I keep it simple. Azt írom, ami jön, egyszerűen, nyersen, nem törekedve egy tökéletesen szerkesztett és hatásosan felépített írásra. Ezt viszont konzisztensen.
(és ezzel le is győztem a mai gyengeségeimet)
