Tegnap, ahogy szálltam ki a kékmetróból, csodálatos analógia jutott eszembe, ami abszolút ráillik a helyzetemre, és segít ebből kimozdulni.
A mozgólépcső véget nem érő sorban szállítja az embereket a hárompercenként érkező szerelvényekbe, és azon gondolkoztam, milyen kedves lennék, hogyha beállnék az ajtóba, és mindenkit bevárnék. Hisz mindig van, aki siet, mégis lemarad. Mindig. Én pedig szomorúan nézem, ahogy anyázik magában, igazán megvárhattuk volna. Csak ezt az egyet. És mintha menekülnénk – mert galádul bántunk a későkkel – gyorsan továbbsüvítünk, hogy ne lássuk a csalódott arcokat. Szégyenkezve pillantok cinkostársaimra, s puhán az ülésbe süllyedek.
Na és akkor én ennek véget vetnék, beállnék az ajtóba, és minden rohanó léptűre kedvesen rámosolyognék, finoman siettetném, hogy gyere, gyere, tartom az ajtót, eléred. Senkit sem hagyok itt. Legszívesebben egy darab metrószerelvényt megtöltenék Budapest összes északra menő emberével.
Továbbra is hegyi patakként hömpölyög a tömeg. A földalattim megtelt, még sincs bent még mindenki. Az utasok rámordítanak, hogy hagyjam ezt abba, mert nem érnek be a munkába, és amúgy is, mi a … csinálok. A metrók feltorlódnak, nem tudnak továbbhaladni. Én meg ott állok a Ferenciek tere földje alatt, és nem értem, miért van ekkora zűrzavar.
Nehéz azt megtanulnom, hogy a nagy egész apró részekből épül fel, hogy nem egy metróval kell elszállítani mindenkit, hogy egy írásban nem kell mindent alátámasztani, megmagyarázni, és a teljesség igényével átadni. A gondolatokat mozgólépcső szállítja megállás nélkül, és nekem okosan kell a metrókba ezeket belepakolnom. Nem kéthetente kell egy szerelvényt indítanom, hanem naponta kettőt. Az a helyes, hogyha azokkal indul el a vonat, akik egy adott idősávban, az indulás idejében már itt vannak. Induljon is el, csak akkor működik jól a rendszer. Pláne, hogy akik most bent ülnek, később már nem biztos, hogy utaznának. Ha várok még fél órát, lekéste a banki időpontját, s ha egy írással várok még egy hónapot, hogy még tökéletesebb, teljesebb képet adhassak át, addigra már engem is más foglalkoztat majd. Akkor már máshol kell lennem.
Jelenleg nálam rengeteg szerelvény torlódik, mert képtelen vagyok kisebb jelentőséget tulajdonítani egy-egy írásnak. Úgy viszonyulok mindegyikhez, mintha életem főművét írnám, ahhoz pedig sosem lehet semmi elég jó. Vannak pl sztorik, amiket öt éve akartam megosztani, csak hát lett volna még mit tökéletesíteni rajta. És ezért nem tettem. Azóta viszont megváltoztam, már teljesen másban vagyok. Máshogy látom a világot. Ezek már csak lenyomatok az egykori énemről, amik gátolnak, hogy újakat osszak meg. Merthogy még várat magára sok tucat, egy előző életemből, azokat kéne először útjukra engedni.
Olyan régóta dolgozom ezen magamban, hogy egyre jobban megy, tényleg, és érzem, hogy ez a fajta haladás és határhúzás az alapja annak, amit szeretnék, és egyszerűen muszáj változtatnom, no brainer. És úgy érzem, hogy a metró tanításai feltették az i-re a pontot.
Látom, érzem, most is sokan futnak, hogy elérjék. Nem tartom az ajtót. Nemsokára jön a következő.
