Órák óta motorozok anélkül, hogy érdekelne, merre megyek. Az utolsó, amit a térképen beazonosítottam, hogy a hatvankettes úton északnak indultam.
A nap sugarai égetik meztelen bőrömet, szemem duzzad a szálló, vörös homoktól. Jobb kezemmel rászorítok a gázra, és tövig tekerem. Kilencvenhárom, kilencvennégy, megfeszítem a nyakamat, hogy ne fojtson meg a sisakom hevedere, két marokkal húzom magamhoz a kormányt, ruhámat hangosan tépi a szél, és kilencvenöt! Őrülten száguldok Kambodzsa ismeretlenjében. Élettelen félmosolytól húzódik sószáraz arcom. Mindenki menekül valami elől – állította egyszer egy sofőröm.
Egy széllökés kitaszít egyensúlyomból, s könnyű motorommal gyönge kis hangyaként arrébbrepülök. Összerezzenek. Le kell lassulnom.
Huszonkilenc, harminc, huszonkilenc. Határtalan szántók között robogok. Fejlődik a mezőgazdaság. Legfőbb exportcikk a rizs, és egyre jobban élnek, akik a mezőgazdaságból élnek. Úgy jósolják, hogy a következő években erősödik ez a tendencia, és az ország a több évtizedes elnyomás és szegénység után végre magához térhet.
Az út szélén négy-ötéves gyerekek kergetőznek mezítláb. Köszönök nekik khmerül, ‘szusztej!’, s ők kacagva visszaintegetnek. A legkisebb csak bámul.
Elhagyok egy útelágazást, de azt érzem, a másik utat kellett volna választanom. Egy U-kanyarral visszafordulok, s hallgatva megérzésemre, ráfordulok a homokos útra. Baloldalt magas pálmafák, jobboldalt egyszerű bambuszházak. A halkan ringó függőágyak lassan lélegeznek. Egy hegy lábához, s egyben az út végéhez érek. Leállítom a motort. Trópusi madarak éles hangja visszhangzik a délutáni csendben. Hogy hol vagyok, nem tudom.
Egy lépcsősort pillantok meg. Iszom egy kortyot meleg palackomból, zsebrevágom a kulcsom, s elindulok felfelé. Fel a hegyre, be az erdőbe.
Harminchét fok van. Arcom lüktet a pirosságtól, mégis elszántan megyek felfelé. A lépcső erdei útra vált, ahol óriás, csüngő liánok ölelik utamat. A távoli fák mögül napszínű fény csillan, s ahogy haladok felé, egyre bontakozik ki egy pagoda finoman cizellált, arany díszítésű homlokzata.
Leveszem a poros cipőmet, felsétálok a templomhoz. Forró kő égeti talpamat. A szent épület falain nagy gondossággal faragott történetek mesélik el Buddha életét. A bejáratot háromfejű kőelefántok őrzik. Ujjaimmal végigsimítok egyikük érdes agyarán, s belépek. Az ablaktalan szentély földjét megfakult piros szőnyeg borítja. Kétoldalt burjánzó növényi motívumokkal díszített, aranyozott oszlopok futnak a földtől a plafonig, középen pedig egy embernagyságú Buddha ül. Mosolya átragad rám.
Egy duriánfa árnyékában leheveredek. Tucatjával lógnak felettem a súlyos, tüskés gyümölcsök. Lehunyom a szemem. Magas fák susognak a szélben. Olyan távolinak tűnik most a nyugati világ. Egyfolytában kergetek valamit, és sose kapom el. Most nem kergetem, mégis az enyém.
…
Mélyen szívom be a levegőt, s lassan fújom ki. Hagyom, hogy összeolvadjak a széllel.
(Kambodzsa, 2024 február)
