Annyira szépen mennek most a napok, minden összeáll. Szuperül haladok a munkáimmal, a saját projektjeimmel – egy teljes glow-upot kapott végre a blogom; haladok az utazás szervezésével, és a kiköltözéssel is. Nem gondolok túl semmit, csak csinálom. És pont azért, mert nincs idő túlgondolni. Huszonkilenc nap múlva már repülőn fogok ülni, úgy, hogy minden munkát befejeztem és leadtam, és kiköltöztem a lakásból. Mindez nem vita tárgya, hanem tény, és pont ez az, ami miatt ilyen könnyedén haladok most mindennel. Mert van egy fix végpont.
A végesség érzése az, ami nekem segít lepucolni a lényegről a rárakódott felesleget. Pl a szorongást, a túlzott egóműködést, vagy épp a megfelelési kényszert (still in progress). Ezek engem jelenleg nem visznek előre. Persze az is számít, hogy tudom, számomra merre van az előre, hogy mit szeretnék az életben csinálni.
Ez sokáig baromira nem volt egyértelmű, sőt. Nemrég tartottam egy előadást a volt sulimban, amire beült a volt osztályfőnököm is. A végén nagy mosollyal jött oda kezet fogni, és megjegyezte, hogy anno nagyon elveszettnek tartott, és milyen jó most látni, hogy megtaláltam az utam.
Ebben persze iszonyú meló van, rengeteg önmunka, a félelmekbe való folyamatos beleállás, meg a nehéz helyzetekben való tudatos jelenlét. Az elmúlt évek során rengeteg kizsigerelő helyzetbe beletettem és benne tartottam magam, ahol aztán szétanalizáltam a működésemet, és a lehető legjobban szétszálaztam a történéseket. Engem kíváncsivá tesznek a határok, és érdekelt, hogy mennyit bírok. Részletesen le is írtam mindent.
Igen, túltoltam, az fix, viszont most így a negyedik évre ez egy nagyon kiegyensúlyozott léthez segített hozzá. Lehet, hogy ezt el lehet érni úgy is, hogy az ember nem amortizálja magát hosszú éveken át, ám nekem így sikerült, és semmire sem cserélném le. És alapból is szeretem megélni a szélsőségeket, ha már itt vagyok a Földön, akkor nem arra akarok hajtani, hogy mindig minden, valami normális küszöbértéken belül mozogjon.
Tehát segíti a mindennapjaimat ez a határidő, sőt, mivel tudom, hogy mindjárt nem ez lesz az alap, így még a komfortot is élvezem, és minden nap iszonyú hálás vagyok az amúgy alapvetésnek tartott dolgokért. Tiszta víz a csapból, falak és plafon, kényelmes ágy, hűtőgép, mennyire király dolgok már.
Ez a fajta végesség-érzés jelen van az életemben az utazós határidő nélkül is. Az élet végessége engem felszabadít. Arra ösztönöz, hogy tényleg úgy éljem az életemet, hogy megbánás nélkül tudjak arra gondolni, hogy holnap esetleg nem ébredek fel. Az idei év ezért is volt nagyon más, mert pont ennek hatására a ‘majd akkor, ha’, a ‘jó lenne’ a ‘kéne’ kifejezések eltűntek az életemből, és ezek helyét átvette a jelenlét és a tényleges cselekvés.
