Kora este érkeztem a völgybe. Gyönyörű hely, körös-körül élénk hegyláncok alkotják a mai otthonom falait. A mélyükből feltörő víz varázslatos, türkiz patakként nyargal a kövek közt. Követem az útját, sétálok felfelé. Egy mély meder mellé érek, ahol a víztükör is kisimult, és olyan tiszta, hogy látom az apró fehér kavicsok nyugalmát a fenekén. Ledobom ruháim, felállok egy sziklára, veszek egy nagy levegőt, nekirugaszkodok, majd a jéghideg folyóba csobbanok. Az elnyelt napsugaraktól forró és napillatú bőrömet egy szempillantás alatt hűti le a jéghideg víz. Most élek úgy igazán, érzem. Elmém is kitisztul, hirtelen visszatér hozzám, a jelenbe.
A puha füvön már mezítláb sétálok tovább. Az első világháborús katonatemető kőtemplomának romjai tövében telepszem le, ahol magamra húzom a hálózsákom, és csak nézem, csak bámulom az eget, és most annyira befogadhatónak tűnik a végtelen.
Egyre lassabb pillákkal figyelem, ahogy lehalkul a kék, színét veszti a zöld, s engedem, hogy szürkés masszává oldja a teret az idő. Észrevétlen ringatja lelkemet a távoli Isonzó halk csobogása; elalszom. Álmomban is a jégkristály-illatú levegőt szívom, s tudattalanul is minden belégzésem hála, minden kilégzésem elengedés.
Fázik az orrom, erre eszmélek. Éjjeli csend van még a völgyben, hűvös, sötét csend. Lassan az arcomhoz emelem a kezeimet, tányért formálok belőlük, finoman belelehelek, és áthűlt bőrömbe masszírozom a tüdőmben felolvadt jég melegét. Sejtenként térek vissza érzékszerveim világába. Szemeimet erőtlenül résnyire nyitom, mire pupilláimon keresztül azonnal millió csillag vakító fénye fut őrült versenyt az agyamig, s ettől szétáramlik testemben a forró, rajongó tűz, hogy én a Világ Természetének része vagyok. Tágra nyitom szemeimet, és lélegzetvisszafojtva merevítem ki tekintetem az égboltra. Mozdulatlanságom súlytalanságba vezet, ahol csak egy gondolat létezik: ez csoda, ez csoda, ez csoda.
[2018 július, valahol a szlovén hegyekben]
