Elképesztő, hogy már a kétharmadánál tartok a kihívásnak. Már teljesen hozzászoktam, hogy ezt mindennap megcsinálom, rutinná vált. És valójában ez volt a cél. És ahh, annyit segített az elköteleződés, rengeteg megakasztó tényezőt sikerült eliminálni. De legalábbis csökkenteni az erejüket. Az elköteleződés ereje nagyobb, mint a kihívásoké.
És most végre nem éjszaka írok, hanem délután.
Évek óta vágyom a könnyedségre a mindennapokban. Hogy ne kelljen belepusztulni minden egyes nap kihívásaiba, hanem – ha már úgyis meg kell csinálni valamit – akkor legalább lazán tudjam véghezvinni. És őszintén, ezt mindig valamihez kötöttem, elég pénzhez, kiszámítható munkákhoz, sok juicy elismeréshez a munkáim, projektjeim kapcsán. Ja, és nyilván még be is kéne fektetni rengeteg pénzt fotós-filmes cuccokba. Az biztos megoldana mindent.
Viszont miután továbbra sem mentek könnyen a dolgok, sőt, egészen és teljesen szanaszéjjel csúsztam, a padlót nyaltam, és szorongva-anyázva éltem a napjaim többségét, ezután kezdtem azt érezni, hogy valahogyan máshogy kéne a dolgokat intézni. Továbbra is ugyanazoktól a dolgoktól vártam a csodát, amik eddig nem hozták. Erre van egy kedvenc mondásom:
Hogyha nem változik semmi, akkor nem változik semmi.
Tudom, leesik az állad, dehát mit tegyek, muszáj volt felfednem ezt a titkot.
Tehát ha más eredményekre vágyok, akkor más utat kell választanom. Szédületesen egyértelműnek és irrelenvánsnak tűnik, de amikor a saját életembe, tapasztalásomba ez megérkezett, és valahogy mindez értelmet nyert, akkor azért rendesen meglepett. Hogy jaaa, hogy ez ezt jelenti. Hogy akkor most nekem kell itt változtatnom. Máshogy csinálnom dolgokat.
Nehéz ezt beismerni, hisz az egóm azt mondatja velem, hogy deee, minden rendben, te tökéletesen csinálsz mindent, nem kell itt semmit sem változtatni. Bármiféle kellemetlenség van, az a körülmények miatt van. Chill out.
És akkor én hittem neki, és ragaszkodtam a berögzült, komfortos köreimhez. Amik közben konstans gáncsoltak engem kifele, de ezt valahogy nem voltam hajlandó észrevenni. Nem kötöttem össze a pontokat. Nem kötöttem össze a viselkedésemet a kimenetellel.
(Régebben voltak ezek az összekötős játékok, hogy oda kellett húzni a témához a hozzá tartozó szavakat. Pl a gyümölcshöz a banánt. Milyen jó lenne mondjuk összehúzni a kiégést a túlhajtással. Igen, elég fun játékötleteim vannak.)
És most itt vagyok egy bő fél évvel később, rennnnngeteg önmunka-kísérletezés-odafigyelés-változás-elköteleződés után, és általánosságban végre könnyedség jellemzi a mindennapjaimat.
És az a paradox dolog jutott eszembe, hogy:
A könnyedség elérése nem könnyedségen keresztül történik.
Hanem brutálkemény munka, őszinteség, szembenézés önmagammal, bátorság, hogy kimondjam, hogy lehet, hogy nem csinálom jól, mindezért a felelősségvállalás, egó-elengedés, önismeret, önelfogadás, önszeretet, ja, és a pihenésre való képesség kifejlesztése. És hogy tényleg a könnyedség legyen a szándékom. Sokszor hittem azt, hogy hát nyilván az a szándékom, kinek nem, miközben így visszatekintve legbelül nem ez volt, hanem szabotálni akartam és túlhajtani magamat, meg nem jól lenni. Csakhogy ez akkor nem tűnt fel. És ez a legdurvább, amikor valamit teljességgel hiszek, ami közben nem is úgy van. Mert így meg sem kérdőjelezem, ami pedig az alapja a változtatásnak.
El kell tudnom engedni a berögzült, ismerős mintázataimat, amik nem engednek továbblépni. Na ez az iszonyú nehéz. És ez nem egylépcsős, hanem egy hosszú folyamat, aminek nincs is vége.
(Mindezt önmagam megfigyelése alapján írom, 100% saját tapasztalat, én működök így.)
(foto: Oregon, USA, 2023)
