Mindenkinek vannak olyan napjai, amikor kétségek közt ébred, megkérdőjelez mindent, amit csinál, amit valaha is csinált, és úgy alapvetően önmagát.
Én ma így ébredtem. Kedvetlenül fetrengtem az ágyban, nem izgatott semmi, már reggel úgy éreztem, túl vagyok terhelve. Szabadúszóként ráadásul senki nem várja el tőlem, hogy felkeljek. Mindenben magamra vagyok utalva. Ez amennyire szép tud lenni, annyira nehéz is.
Ismerem jól az ilyen napokat, teljesen rendben van, már nem veszem úgy magamra, és tudom, ha picit több pihenést iktatok be, egy-két nap alatt visszaállok.
Szeretek gondolatokat kifejteni írásban és szóban is, főleg azért, mert kimondva-leírva jobban összeállnak a dolgok, és mindig találok valami újdonságot. És ma, ma egy egészen life-changing gondolat született meg.
Úgy gondolom, nem az a jó hozzáállás, ha az életet akarom görcsösen megváltoztatni – mert azt nem lehet. Ehelyett perspektívaváltásokra van szükség, és kiindulási pontként a dolgokra úgy kell tekinteni, ahogy azok vannak. Nem úgy, amilyennek “lennie kéne”. Tehát először jól meg kell figyelni magamat és a világot.
A nagy ráébredésem, ami miatt mostantól még jobban veszem majd az ilyen napokat, hogy – nem fogod elhinni – de ezek a napok JÓK. Pontosan azért, mert kérdéseket tesznek fel magammal kapcsolatban, olyanokat, amiket én esetleg nem akarok feltenni. Mert mondjuk fájna elgondolkodni rajtuk. És az élet kedvesen jelzi ilyenkor, hogy állandó változás van, és becsekkol, hogy megtudakolja, hogy vajon az a munka, amit csinálsz, ez neked jó? Ez a te utad? Ez a kapcsolat, amiben benne vagy, ebben szeretnél benne maradni? Az elv, ami által élsz évek óta, még mindig igaz neked?
Lehetőséget kapok arra, hogy magamra nézzek kívülről, picit leválaszt mindenről, és teret ad a változtatásra. Ha szükséges.
És itt van még egy őrületes mindset shift: hogyha nem szükséges változtatni, akkor azt mondom, hogy köszi, én elköteleződtem ezen dolgok mellett, és nem érzem szükségét változtatásnak. Jó így minden, most csupán fáradt vagyok, egy-két nap, és már máshogy fogok érezni. És tádámm, fel is oldódott a nyomasztás.
Ha pedig érzed legbelül, hogy változtatni kell, akkor az már egy másik téma.
De ez sokszor csak egy rutindolog, amit a túlhajtás idéz elő.
És még egy előnye ennek, hogy ilyenkor lehetőséget kapok arra is, hogy mégegyszer igent mondjak valamire vagy valakire, amivel megerősödik a kapcsolat. Ezek után mindig azt érzem, új lappal indulok, sőt, szintet léptem. Ez az elköteleződés ereje. Számomra most az a fontos, hogy vagy egy egyértelmű igent, vagy egy egyértelmű nemet mondjak a dolgokra.
Úgy képzelem ezt el, mintha vonaton utaznék, személyvonattal, ami mindenhol megáll, és én dönthetem el, hogy hol szállok le. De amikor megáll egy állomáson, akkor nem kell magamra vennem, nem kell bepánikolnom, hogy akkor most le kell szállnom, vagy nem? Miért állunk, miért nem haladunk? Jó helyen vagyok egyáltalán? Eljutok oda, ahova szeretnék?
Eljutsz, persze, csak maradj fenn a vonaton. Saját magad és az utasok érdekében pedig ne pánikolj minden állomáson.
És hogyha ez még mindig nem lenne elég, én abban hiszek – amit mind írásban, mind videóban többször kifejtettem, és még sokszor ki is fogok, mert nagyon fontosnak tartom – hogy a kérdések jók. Ha vannak kérdéseim, akkor vagyok jó helyen. Hogyha azt érzem, nincsenek kérdéseim, mindent tudok 100% bizonyossággal, szerintem akkor van probléma. Nyitottan, kérdések által szeretnék élni, nem pedig zártan, válaszok által.
(kép: el camino, Portugália, 2022)
