Azt gondolnám, hogy a megosztandó gondolatok egyre fogynak, amint kiírom őket magamból. Csakhogy az ellenkezője történik. Minden egyes írás után megrohamoz minimum tízszer annyi, ahhoz kapcsolódó új ötlet, gondolat, válasz. Ezért is király dolog írni. Rájövök, hogy nincs egy végső válasz, egy megoldás, végállomás, hanem könyörtelenül végtelen ez az egész.
Várunk arra, hogy majd egyszer eljön a pillanat, amikor végre nyugi lesz, összeáll minden, kitisztul a kép, minden a helyére kerül, s ezt hozzá is kötjük egy jövőbeli idilli képhez, pl sok pénzhez, egy új munkához, egy párkapcsolathoz. Aztán csak nem hozza el mindez a hozzá kötött elvárásokat.
Saját magamon azt érzem, hogy egyetlen célom van, mégpedig a lelki béke. Hogy úgy igazán azt érezzem, hogy minden rendben van. Ez nem a körülményektől függ, hanem egy belső bizonyosság, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, és hogy mennyi minden nem is számít. Először ezt úgy igazán akkor éltem meg, amikor két hétig jártam a portugál el camino-t gyulladt Achilles-inakkal, és mind a négyszázezer lépésemnek hangja volt, az, hogy áu, áu, áu. Alig tudtam járni, rettenetesen fájt, mégis olyan tökéletes volt így, ahogy volt. És amikor a végén beérkeztem Santiago de Compostelába és bementem a katedrálisba, akkor megszállt az érzés, hogy valójában minden renden van. Tökéletes egységben éreztem magamat a Mindenséggel, a fájdalommal, a szeretettel, a csillagokkal, a végtelennel, az összes jelenlévő és nem jelenlévő ázsiai turistával, éreztem az erőmet, éreztem másokat, közelieket és távoliakat, mintha az anyagi világ teljesen megszűnt volna.
Na és ez az, ami nekem számít. Én ehhez ragaszkodom, és a hogyant rábízom az Életre. Úgy érzem, hogy én vagy a célt határozhatom meg, vagy pedig az utat. Ha az utat határozom meg, akkor vállalnom kell annak következményeit, tehát hogyha sok pénzre hajtok, akkor annak nem biztos, hogy az lesz a vége, amit várnék tőle, hogy boldog leszek csupán ettől. Ha viszont a célt választom meg, akkor vállalom azt, hogy a körülményeket, az utat, a történéseket, a hogyant nem én mondom meg.
Régen inkább gondoltam volna azt, hogy a lelki béke akkor jön majd el, hogyha mondjuk sok pénzem lesz, nem pedig akkor, hogyha konstans fájdalomban vagyok, és kívül-belül gyulladáscsökkentőkön élek. Nálam sokadjára derül ki az, hogy nem, mindez nem a “megfelelő” körülményeken múlik.
Tavaly télen Ázsiában voltam, és egy hetet buddhista szerzetesekkel töltöttem Thaiföld északi részén, a hegyekben. Ők úgy tartják, hogy az ember magának okozza a szenvedéseit azzal, hogy állandóan elvárásokat fűz mindenhez. Ezzel gyakorlatilag önmagát gáncsolja ki, hogy illúziókban tartja magát, mert nem hajlandó úgy látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Engem nagyon megérintett ez a gondolat, és még erősebb bizonyosságot adott, hogy mi számomra az irány.
(kép: Portugália, el camino, 2022)
