Enyhén túlgondolom ezt a blogot. Bármennyire is eltervezem mindig elméletben, hogy amúgy tényleg csak ‘just do it’, nem kell túlgondolni, hááát, nem feltétlen így működik. Mivel ugyanazokat a köröket futom ötvenedszerre is, mélyebbre kell ásni. Ezt megtettem, és őket találtam: perfekcionizmus és félelem.
A perfekcionizmusról csak annyit, hogy amit én most tökéletesnek gondolok, azt akár már másnap én sem tartom feltétlenül tökéletesnek. Picit más hangulatban már lehet, hogy mást hangsúlyoznék. Így az aktuális hangulatom alapján egy kicsit változik az írás, ám nem feltétlen javul. Csak változik. Emiatt egyre inkább érzem azt, hogy a perfekcionizmus nem erény, hanem inkább káros berögződés, ami megakaszt, miközben egy édes burokba csomagolja magát, mintha az egész a te érdekedben történne. Pedig minél több időt töltök tökéletesítéssel, annál kisebb az esély a tényleges cselekvésre.
Most is ez van, hogy 20 perce, 30 perce, egy órája, másfél órája tegnap óta csak cserélgetem a szavakat, tökéletesítgetem, hogy azt érezzem, hogy biztosan leírok mindent tökéletesen, és nyilván nincs ilyen, vagyis de, ha végre befejezném, az tökéletes lenne, na de ezt most hadd jelentsem ki mindenki előtt, hogy ez a tökéletesre való törekvés nemhogy felesleges, de hülyeség, és dolgozom rajta, hogy ezt feloldjam magamban. A túlgondolás legjobb ellenszere az, ha átgondolom az egészet mégegysz… haha, viccelek, a cselekvés, úgyhogy megnyomom a közzététel gombot.
Egy írás annyifélévé válik, ahányan olvassák. Pont azt adja mindenkinek, ami a saját világában éppen aktuális. Nekem jelent egy dolgot, ám benned meg mást hoz elő. Semmi objektívről itt szó nincs, és ezt el kell végre fogadnom. Annyit tehetek, hogy írok, mintha nem olvasná senki; írok – magamnak.
(fotó: Oregon, USA, 2025)
