Készítettem telefonnal egy kisfilmet Angkorról, az ezeréves Khmer Birodalom fővárosának templomromjairól. Álomszerű volt a romok között sétálni, és beleképzelni magamat a középkor Délkelet-Ázsiájába, ahogy a virágzó királyságban grandiózus beruházások és építkezések zajlanak.
Kilencszáznyolcvannyolc, augusztus tizenhét, dél. Látok mindennapi embereket mindennapi gondokkal, örömökkel. Egy szobrászt, aki előző este már megint összeveszett a feleségével, ám most be kell fejeznie egy arasz méretű buddhát, és a legnehezebb feladatot hagyta a végére – az örök békét sugárzó arcot kell megfaragnia. “Nem hiszem el, hogy minden apróságon vitázunk. Régen ez nem volt így.” Pedig nem szabad rontani, itt, most nem lehet. Látni kell előre az alkotást, érezni kell. Hallom, amint a véső vashegye a homokkőbe belekarcol.
Kőpor száll a levegőben.
Távolabb hangosan nevetnek. Mintha vicceket mesélnének egymásnak, de nem értem a khmer nyelvet. Egyikük sietősen bontogatja a banánlevélbe csomagolt hideg, ízetlen, főtt rizst, melynek közepében ott hever a kedvence, a kókusztejes, párolt amok hal. Most örül, hogy nem ette meg mindet vacsorára. Ebben a tiszta, fehér halhúsban van az erő, úgy tartja.
A papayatermesztő fia titkon gyümölcsöt árul a fáradt munkásoknak. Harminchat fok, tűző nap, mindenki vesz, akinek jut.
Egy másik társaság szemforgatva sutyorog egymás között. Talán arról beszélgetnek, hogy felesleges az ilyen méretű rongyrázás, lenne fontosabb helye is ennyi pénznek. De legalább jobban megfizethetnék őket. Rámnéznek, elhalkulnak. Nehogy bárki meghallja, még aztán ez a meló is ugrik.
Végigsimítom kezemet egy friss kőfaragványon, s a száz kalapács zaját újra százféle trópusi madár hangja váltja fel. A munkások eltűntek, kezemben műanyag pohár.
