14 évvel ezelőtt termesztettem először paradicsomot, azóta pedig minden márciusban ugyanolyan lelkesedéssel indulok neki a folyamatnak. Hónapokig szeretgetem-nevelgetem, öntözöm a növényeket, lazítom, gyomlálom, majd takarom körülöttük a talajt, karót állítok melléjük, felkötözöm, metszem őket, s ha poloskákat találok rajtuk, kézzel szedegetem le őket a növényekről.
Jól esik kint lenni már kora tavasszal, elfáradni kétkezi munkában, tapintani a földet, és látni, hogyan változik a Természet az év során. Csodálom, mikor a zsenge csíra előtör a fekete földből, és boldog szívvel figyelem, ahogy fejlődik a kis növény, amikor megjelennek rajta az első bimbók, kinyílnak az első virágok és formásodnak az első bogyók.
Minden évben őszinte elégedettséggel tölt el mindez, s azért csinálom, mert szeretem, mert varázslatnak tartom az egészet.
Noha ezerrel pörög a Világ, felgyorsult minden, ez a folyamat évről-évre emlékeztet arra, hogy a számomra értékes dolgokat nem lehet felgyorsítani. Attól, ha keményebben dolgozom, az a paradicsom még nem lesz kész egy hónap alatt.
A gazdasági siker nyilvánvalóan a minél több, jó minőségű biotermék, de számomra az igazi siker ebben pont az, hogy bele tudok oldódni a jelen örökkévalóságába, és a jövőbe kivetített idilli állapot várása helyett észreveszem, hogy mennyi apró csoda történik a természetben minden nap.
