Egy olyan egyszerű kis eszközt osztok most meg, amit én rendszeresen gyakorlok, és elképesztően sokat segít a mindennapokban.
A saját életemben azt látom, hogy egy rendszer, vagy bizonyos keretek addig működnek, amíg egyszercsak már nem működnek. És ez nemhogy nem ciki, de ez a természetes folyamata a dolgoknak, állandó változásban van minden és mindenki, éppen ezért még véletlenül sem kéne ragaszkodni egy elképzelt, statikus ‘állandóhoz’.
Pont ezáltal nagy ráébredés volt számomra az, hogy nem létezik olyan, hogy állapot. Az, hogy most éppen vagyok valahogy, nem jelenti azt, hogy este is így leszek, sőt. És ha megnézem, hogy egy hónapja, két hónapja, egy éve éppen mi volt, háát, elég más, mint most. Pedig hányszor gondoltam, hogy ha majd ez vagy az lesz, akkor majd végre nyugi lesz, végre megérkezek. Hát, a nagy felismerés az, hogy az élet egy káosz, és ezt így kell szeretni. Sosem fog minden kisimulni, és ezt legalábbis el kell fogadni. De a legjobb, ha megszeretem a változást, és együtt mozgok vele.
Ez a hozzáállás radikálisan csökkentette a szenvedéseimet. Hisz nem vágyok olyan dologra, ami szöges ellentétben áll a földi élet természetével, és ami csupán egy illúzió. És hogyha ezzel megvagyok, ha elfogadtam és magamévá tettem az állandó változást, akkor sokkal jobban meg akarom élni a mindennapjaimat, hisz tudom, hogy ezek a napok, hetek, ezek a dolgok, emberek, érzések és gondolatok, amik most körülvesznek, ezek nem fognak örökké körülvenni, és emiatt számomra igazán különlegessé válnak egészen apró, mindennapi dolgok is. Valójában pont így tudok megérkezni – hogy elfogadom, hogy nem lehet megérkezni.
És éppen ezért, baromi fontos magamtól időnként megkérdezni bizonyos dolgok kapcsán, hogy ez még mindig igaz nekem? A hetekben elég sokat foglalkozok ezzel, hogy valójában mit, miért csinálok. Hogy mi az, ami csak berögződés. És ez nem egy ilyen egyszeri elgondolkodnivaló, mivel állandóan változok, így időről-időre analizálom, hogy egyes döntéshelyzetekben miért úgy döntök, ahogy döntök, és miért úgy viselkedek, ahogy viselkedek. Ez egy remek szórakozás, hogyha éppen úgy érzem, hogy közelebb szeretnék kerülni önmagamhoz.
Itt van tehát az eszköz:
Elkezdek MINDENT megkérdezni magamtól, hogy ezt most miért csinálom. Miért iszok reggel kávét, miért szundizom, miért nyomkodom a telefonom, miért érzem magam most jól, miért okoznak bizonyos dolgok rossz érzéseket bennem, miért szenvedek, miért vagyok elégedett vagy elégedetlen a mindennapjaimmal, miért vagyok ebben a kapcsolatban, ebben a munkában, stb. És nem csak úgy, ahh, de miért??? jelleggel kérdezem meg, hanem őszintén kíváncsi vagyok az igazi okra, és mélyre ások. Amikor kapok egy választ, akkor ott is továbbmegyek, és miért? Igen, pontosan úgy, mint egy három éves gyerek. Egészen addig megyek, amíg el nem érek a végső okhoz. (Nem akarok spoilerezni, hogy mi lesz a végső ok, de nálam van egy, ami túlnyomó többségben előjön.) A legjobb, ha ezeket írásban fejtem ki.
Én rendszeresen meglepődök, hogy egészen addig csak a tünettel voltam elfoglalva.
És ez így egy teljesen új szint. Hirtelen rálátok magamra kívülről, nem mélyedek el egy tünetben – egy érzésben; se jóban, se rosszban, csak megfigyelem, hogy milyen mintázataim, berögződéseim vannak, átkerülök egy megfigyelő szerepbe, az objekív én szerepébe, aki számára minden egyes cselekvés, érzés csupán egy nyomvonal, ami mentén még jobban megismerheti önmagát.
Azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban változok én, mint az önmagamról alkotott képem. Tehát az énképem – ha nem frissítem a rendszerem, ha nem ürítem ki a cache-t – le tud maradni egy régi énemnél. Ezért volt számomra hatalmas segítség az objektív én kifejlesztése, aki mindezekre a folyamatokra érzelemmentesen tud ránézni kívülről.
(fotó: Portugália, hajnali óceánpart, el camino, 2022)
