Nos, mostmár a sokadik posztba kezdek bele, sőt, már ilyen is volt, amit ugyanígy kezdtem, de aztán megint belemélyedtem valami témába, és az álmosság nem hagyta, hogy szépen befejezzem, csak belespirálozódtam, jó mélyre, a fotoszintézisbe, a változásba, vagy éppen a döntéshelyzetek kezelésébe, hisz annyi minden jön fel, mikor billentyűk elé ülök, és ilyenkor hálás vagyok a metróknak, hisz nem tudok már más szemmel nézni rájuk, pontosan emiatt, hálás vagyok, hogy tegnap, habár szedtem a lábam, pont becsukódott az orrom előtt az ajtó, nem értem el, és éreztem, milyen az, amikor el kell engedni valamit, és még az a büdös metrószag, amit valamiért szeretek, még az is jól belekapott a hajamba, mikor begyorsult nélkülem a járat, és akkor rögtön tudtam, hogy ez most az a pillanat, amikor a metró arra tanít, hogy nem kell mindig, mindent egyszerre.
(fotó: Olaszország, 2018)
