Nagyon nem érzem, hogy szívesen megosztanék bármit is. Ahogy tegnap sem tettem. Nem véletlenül, nem lustaságból, hanem egyszerűen annyi minden összejött és betalált, hogy képtelen voltam. Ma már legalább annyi megy, hogy azt megosztom, hogy nem akarok megosztani semmit.
És igen, többször éreztem már, hogy nem maradt kapacitás egy rövid bejegyzésre sem, de aztán mindig erőt vettem magamon, és ha csak egy kicsit is, de kiírtam valamit.
Vannak azok az időszakok, amikor iszonyú erővel kezd el valami érni bennem, és aztán jön, mint egy cunami, megállíthatatlanul, és teljesen magával sodor.
Nem szeretek drámázni. Teljesen felesleges az egók harca. Bármennyire is keszekusza egy helyzet, kijelölök a távolban egy pontot, ahova szeretnék eljutni, és amit ebből jó lenne kihozni. Az objektív énem meghatározza a szándékot, hogy mi a végső cél, és közben pedig a szubjektív énemet hagyom érezni, mélyre menni, megélni. Hisz minden ilyen megélés baromi erősen formál.
És mivel megvan a tiszta szándékom, hogy hova szeretnék eljutni, így az előbb-utóbb eljön. Tudat alatt is olyan döntéseket hozok akár apró dolgokban is, amik efelé segítenek. És az irány pedig pont a kis döntéseken múlik. Sokszor fel sem tűnik, hogy ezekben van választásom, dönthetek máshogy. (Pl hogy hogy kezelem a frusztrációt. Instant tüneti kezelés rossz berögződések alapján vs befele figyelés, légzésre figyelés, edzés, Természet. Huh, nagy különbség.)
És nem érdemes siettetni a dolgokat, pont olyan ez, mint egy gyümölcs érése. Le lehet szedni a barackot éretlenül, de nem lesz finom.
Tanulom, hogy bízzak ezekben a folyamatokban, az élet ritmusában, dinamikájában. Hogy megvan az ideje a belégzésnek, s megvan a kilégzésnek. Hogy mindennek ott van az árnyéka, s hogy mindezen folyamatok úgy vannak jól, ahogy vannak.
