Van néhány erősen formáló gondolat, amit olvastam az évek során, és az egyik legtöbbször eszembe jutó az, hogy gyűjtsd a kudarcokat.
De mégis miért?
Számomra azért, mert úgy érzem, hogy bármit is szeretnék megcsinálni, elérni, akkor ahhoz kudarcokon keresztül vezet az út. Najó, finomítom, nem csak kudarcokon, de az biztos, hogy bármilyen úton is járok, bőven lesznek. És az a jó, amikor ezeket nem végállomásként fogom fel, hanem sima állomásként. A vonat ezután megy tovább. És így hirtelen nem is kudarcként élem meg, hanem egy nehézségként, amit sikerült megoldani. Amiből aztán jön egy szintlépés, újult erőkkel. És szinte hallom is, ahogy megnyílik a következő pálya. Go to the next level.
Tehát nem azt jelenti a kudarc, hogy akkor itt a vége, hanem azt, hogy itt az idő visszavonulni, újragondolni, és megérezni, kitalálni azt az utat, ami működni fog a következő… hmmm kudarcig. Működni fog egészen addig, amíg már nem fog működni.
Sokáig éltem abban a hitben, hogy néhány tökéletes írást/videót kell megcsinálnom ahhoz, hogy az lehessek, aki lenni akarok. És mindenképp tartsam távol magam bármi apró kis kudarc lehetőségétől is. Inkább legyek óvatos, gondoljam át, túl is akár, nehogy valami kicsit gagyi, vagy érthetetlen gondolat kerüljön ki a kezeim közül. Most úgy érzem, ez a fajta hozzáállás minden sebből vérzik, egyrészt mivel nem létezik tökéletes, erről állandóan írok, haha, másrészt pedig, amire most rájöttem nagy boldogan, hogy akkor leszek az, aki lenni akarok, hogyha elkezdek úgy élni, mint az, aki lenni akarok.
Megfordult a folyamat. Anélkül, hogy történne valami nagy esemény, élhetek úgy MOST, ahogy élni akarok. Nem kell hozzá megvárni sem azt, hogy több pénzem legyen, sem pedig Kínát sem kell átstoppolnom érte. (Igen, keringenek néha erős téveszmék a fejemben.)
Talán azért is keringenek néha ezek a gondolatok bennem, mert ezzel el tudom tolni azt, hogy belekezdjek valamibe. Hisz félelmetes valamiben kezdőnek lenni, bénázni, ijesztő a kudarc gondolata. Éppen ezért kiteszem a jövőbe, találok valami kellemes kis kifogást, és mindig foghatom erre. Még mindig nincs elég pénzem, ezt örökké mondhatnám, és max majd télen tudnék Kínába utazni, blablabla. Mintha akkor majd nem ugyanez a beállítódás fogadna, hogy majd, majd, majd. Ezek a majd-ok viszont a gyakorlatban egy nagy soha-t jelentenek.
És itt jön a csavar: hogyha elfogadom, hogy esetleg így kezdőként bénán megy majd, és jönni fognak nem csak pozitív dolgok – nevezzük kudarcoknak – és hogy ezek nem hibák, hanem konkrétan az út részei – ja igen, ez is egy kedvencem, hogy az akadály maga az út – akkor sokkal egyszerűbben tudom visszahozni a nemlétező jövőből a jelenbe, a mostba a tényleges cselekvést. Hisz egyedül itt van értelme létezni. Minden más csak menekülés.
Ha nincsenek kudarcaim, az az jelenti, hogy meg sem próbáltam. Ezt kell magamban fenntartani, hogy ez maga az út, és ne azt várjam, hogy minden simán fog menni. Az a legeslegnagyobb önáltatás. És az is fontos, hogy aludjak már, valamiért olyan cozy esténként írni az ágyban, pedig ilyenkor már nehéz a gondolkodás, azt érzem, hogy össze-vissza vagyok. Én reggel vagyok friss. De nembaj, talán jobb is így, mert most nem a tökéletes szerkesztést gyakorlom, hanem azt, hogy túlgondolás nélkül megnyomjam a Publish gombot, mert már semmi sem számít, csak az, hogy aludhassak végre.
(fotó: Horvátország, 2023)
